Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896-1989) 423 mellett BERNÁT István játszik vezető szerepet, akinek nevéhez kötődik az önálló, a közgazdasági politikától leváló tudományos agrárpolitika alapjainak lerakása (CZETTLER 1946, 44). Jobboldaliként foglalkozott a szövetkezeti mozgalommal, a kisgazda-politikával, továbbá a mezőgazdasági munkásüggyel. 1903-ban jelent meg Agrárpolitika című munkája (IHRIG 1935, 45). A legátfogóbb összefoglalás a hazai agrárpolitikai irodalomból MATTYASOVSZKY Miklós nevéhez fűződik, aki elkülönítette egymástól az agrárpolitikát és az agrárgazdaságtant. Agrárpolitikai nézeteinek főbb sarokpontjai: földbirtok-politika, munka, tőke, szövetkezeti kérdések, fogyasztás és értékesítés, valamint a gazdálkodás előmozdítását szolgáló állami intézkedések köré csoportosítható (MATTYASOVSZKY 1927, 7—13). CZETTLERJ. véleménye szerint: „Mattyasovszfy munkája a legszintetikusabb magyar agrárpolitika, amely igyekszik az egyoldalúságon felülemelkedve, a legkiválóbb agrárpolitikák történelmi, közigazgatási, statisztikai és üzemtani kutatásait értékesíteni” (CZETTLER 1946, 46). Az első világháború után — a német, az orosz és a török birodalom, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és az Egyesült Államok szerepének növekedése — az új államalakulatok megszületése az önellátás megszervezését erősítette. Egyre nagyobb szerepet kapott az állam beavatkozása a mezőgazdasági termelésbe. Az átrendeződés a gyakorlati megoldásokat részesítette előnyben. A két világháború közötti évtizedekben figyelmet érdemel IHRIG Károly munkássága, aki az angolszász iskola konjunktúra-kutatásait is számításba vette, noha nem hagyhatta figyelmen kívül azt, hogy Európában a gazdálkodás „történelmi kötöttsége” meghatározó szerepet játszik (CZETTLER 1946, 48—49). IHRIG Károly agrárpolitikája új kérdéseket is fövetett, így a mezőgazdaság szerepét a piacon, valamint a mezőgazdasági irányítás területét (CZETTLER 1946, 48—49, IHRIG 1941, 1—3). Amint írja: „... szükség van [... ] a messzemenő beavatkozás idején, főképpen, a termelés köz- és mezőgazdasági céljai közti összefüggések felderítésére is”5 (termelési politika, üzemi szerkezet, termelés alakulása). Az etatizmus (CZETTLER 1946, 49) — neomer- kantilizmus — a háború okozta élelmiszerhiány, a közellátás nehézségeinek és a „békeszerződések világának” szülötte volt. A kommunizmus útjára lépett Oroszországban a mezőgazdaság felértékelődését a földtulajdon megszüntetése és a közös földhasználat mutatta. Az előbbi irányzat ugyan kiállt a föld magántulajdona mellett, de a birtokjogot korlátozta, korporativ szervezeteket állított fel, az állami támogatást beruházások útján valósította meg — beleértve a szakoktatás fejlesztését is —, „igyekeztek az ország földjének terméseredményét növelni és a közellátást biztosítani” (CZETTLER 1946, 49). Ez érvényesült többé-kevésbé a két világháború között a magyar mezőgazdaságban is. 1933 után az alaphangot a német agrárpolitika ütötte meg, amely alapvető céljának tekintette az élelmiszertartalék fölhalmozását — háborúra készülvén —, a népellátást. Az állami beavatkozás a családi gazdálkodás szintjéig jutott. így végső soron bizonyos azonosság mutatkozik a szovjet típusú gazdálkodással. A naturális termelési mutatók növelése elsődleges szerepet kapott a jövedelmezőséggel szemben, beleértve a minőséget is. A két világháború között bontogatta szárnyait egy új agrárpolitikai irányzat, az agrárszociológia — neofiziokratizmus —, amely a paraszti életvitelt állította előtérbe, az angolszász és az újlatin népek körében. A parasztság társadalmi felemelése jogos, de sokszor idealizált keretbe ágyazva jelent meg a közgondolkodásban, és a tudományos kutatásban (CZETTLER 1946, 50—51). E társadalmi réteg iránti figyelem akkor vált kitapinthatóvá, amikor felerősödött az iparosodás és a városiasodás, a falvak pedig elnéptelenedtek. Fokozott érdeklődés bontakozott ki a mezőgazdaság és a vele kapcsolatos szociális kérdések iránt. Egyik hazai képviselőjeként ismert Károlyi Sándor volt, aki elindította a falusi szövetkezeti mozgalmat a 19. század végén. A szövetkezeti mozgalom kiterjesztésével a kisbirtokos parasztság növekvő szociális gondjaira is megoldást kívánt találni (FÜR-PINTÉR 1988,106, ÚJ MAGYAR 2002. 3. 781, WIENER 1901). „Hazánkban [...] az agrárpolitikai irodalmunknak mindig megvolt a népi színezete” (CZETTLER 1946, 51). Az agrárszociológia 1918 után a gazdasági földrajzban támaszra lelt, elsősorban PENCK, Albrecht és HAUSHOFER, Kari munkássága révén. Mindketten vallották a mezőgazdaság szerepét a világ „elégedettségében”. Az agrárpolitika lényegében a^ ember és a hasznosítható termőföld kapcsolatának a szabályozása, amelynek egy részét a termeléspolitika foglalja el. Az ipari társadalom térhódításával erősödött az agrár- politika szociális iránya, ami a falukutatás felé irányította az érdeklődést. CZETTLERJ. véleménye szerint „a 5 Az előszóban kiemelte, hogy ez a kérdés a hazai szakirodalomban elhanyagolt területnek számított (IHRIG 1941, 3).
