Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
424 Surdnyi Béla rendszeres és tudományos magyar falukutatás Steinecker Ferenc, Feleki Fái és Győrjfy István tevékenységével indult meg” (CZETTLER 1946, 52-54).6 Az 1945 utáni időszak - rövid időre - az újrakezdés, a megújulás reményében fogant, de hamarosan kudarcba fulladt. A koalíciós évek a pártállam kiépítésének jegyében teltek el. A mérsékelt politikai erők agrárpolitikáját illetően „elsősorban Nyugat-Európában kiépülő állami beavatkozáshoz, a magángazdaságok túlsúlyára épülő berendezkedéshez álltak a legközelebb” (PETŐ—SZAKÁCS 1985, 31) A földosztás kétségkívül új elemmel bővítette a magyar mezőgazdaság politikai tárházát. A kommunista párt már az ideiglenes kormányban is magáénak tudhatta a földművelésügyi tárcát, ami előre vetítette a jövőt (PETŐ-SZAKÁCS 1985, 56, 69). A „szalámi taktika” egy pártra szűkítette, majd diktatúrává formálta az államhatalmat, amely pártállamisága révén az agrárpolitikai irányítást is a kommunisták kezébe adta, akik az új gazdálkodók kezdeti támogatása ellenére — hűen másolva a szovjet gyakorlatot — a kollektivizálást tekintették egyik fő céljuknak. A hazai mezőgazdaság modernizálása helyett a parasztság a szövetkezeti gazdálkodást kapta az államtól. Az ágazat háttérbe szorult a féktelen arányú iparfejlesztés mögött. Ugyanakkor az államosításnak legtovább a mezőgazdaság állt ellent a nagybirtok megszűnése után (PETŐ-SZAKÁCS 1985, 88-89,103). Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) egyedül maradt „talpon” az újjáépítést célul tűző hároméves terv végén, amely csak jelszóként fogalmazta meg agrárpolitikáját: „virágzó mezőgazdaság és jómódú, művelt parasztság”, további előnyt biztosítva az iparfejlesztésnek, s a paraszti önerőre bízta a mezőgazdasági beruházások terven felüli — önmagában is alacsony szintű — költségeit. A modernizáció elmaradása, a növekvő beszolgáltatás és adóterhek következtében a magyar mezőgazdaság 6 A szerző nem említi a népi mozgalom 1920 után színre lépő képviselőit, akik a „Magyarország felfedezése” című sorozatban feltárták a parasztság valós helyzetét, ami messzemenően eltért a hivatalos tényfeltárók megállapításaitól. Mert hiába volt tisztában a hatalom az elodázott birtokpolitika következményeivel, a kiutat keresve csak saját hatalmi rendszerének átmentésén fáradozott, érdektelen volt a nemzet egészével, a nagy többséggel szemben. Hiába hangzott el az 1940-es évek elején, hogy a földkérdés nemzetpolitikai ügy, a nagybirtok területének csökkentése elmaradt. Az ország konzerválta félfeudális rendszerét, rendi társadalmát. A „trianoni sokk ”, az országgyarapítás, a revízió nem adott választ az égető gazdasági, szociális problémákra, amely végigkísérte a korszakot. Ez volt a 20. század első felének traumája, amely sajnos más formában újra jelentkezett a század második felében. Lásd BÍRÓ 2006, PAPP 2012. össztermelése 1949-ben az 1938. évinek csak 85%-át érte el (PETŐ-SZAKÁCS 1985, 122, 124, 134, 137). A „gazdasági rációt” egyre inkább felülírta az ideológia és a politika (pl. kulákkérdés). A hatalom nem mondott le a mezőgazdaságban követendő alapelvéről: „Magyarországon a mezőgazdaság szocialista fejlődése a termelőszövetkezeteken keresztül visz”. 1949-től vált egyértelművé, hogy a mezőgazdaságban is a termelés rendjét központi irányítás szabja meg. A sorjázó ötéves tervek (1950-től) nem hagytak kétséget afelől, hogy az iparosítás túlsúlya fennmarad. Az állam másik sarkalatos politikai célja a kollektív mezőgazdasági nagyüzemek megteremtése volt. Noha a termelőszövetkezetek szervezésével párhuzamosan — 1953-ig — másfél millió kát. holdra rúgott az ún. földfelajánlás révén visszaszolgáltatott szántóterület nagysága. Az agráriumban dívó erőszakos kollektivizálási hullám, a tagosítások, az adó- és begyűjtési rendszer, valamint a termelés központi irányítása jellemezte a Rákosi-korszak agrárpolitikáját. Mindezt tetézte az állami gazdaságok és szövetkezetek folyamatos anyagi támogatása és a központi elvonások bővülő nagysága. A „pártállami akarat” elképesztő tervszámait tükrözte, hogy az első ötéves tervben „... a mezőgazdasági termelés 42%-os emelését irányozta elő, amit a terv felemelésével 54%- ra módosítottak” (PETŐ-SZAKÁCS 1985, 182, 185, 200, 203). 1953—1955 között — Nagy Imre miniszterelnöksége idején — az agrár-, termeléspolitika került előtérbe, amit az is jelzett, hogy 1953 nyarától több tucat miniszter- tanácsi határozat foglalkozott a mezőgazdaság helyzetével (PETŐ-SZAKÁCS 1985,250-257). Közülük is megemlítendő a beadás mérséklése, a tartalékföldek hasznosítása, a vetőmagcsere, az ültetvények telepítésének és az öntözéseknek a támogatása, a szerződéses termeltetés fejlesztése, az adóterhek mérséklése, stb. Az új agrárpolitikai irány nagyrészt az egyéni paraszt- gazdaságoknak kedvezett, hiszen az 1950-es évek első felében a mezőgazdasági termelés még döntő arányban a parasztság kezében volt. Engedélyezték a közös gazdaságból való kilépést is, bár nagyon szigorú feltételek mellett. Természetesen számos intézkedés nem ért célhoz, a politikai visszarendeződés miatt. Ezt támasztja alá, hogy 1955-ben újra előírták a kenyérgabona kötelező vetését, szigorították a kukorica, a napraforgó, a burgonya beszolgáltatását, egyúttal piaci forgalmát (PETŐ-SZAKÁCS 1985, 279). Egyszerűsítették viszont a termőföld műveléséből eredő jövedelem adóztatását. Az 1956-os forradalom leverése után, 1956. november 27-én a Kádár-kormány a faluval történő megegyezés jegyében felhívásában ígérte, hogy „alapvető feladatának
