Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896—1989) 429 amelynek színvonala elmaradt Dunántúltól. BUDAY Barna,13 a Kötelek című szaklap főszerkesztője kiadta a jelszót: Mentsük az Alföldeú FOSTER Géza már a 20. század első évtizedében — javaslatára — a térség gazdálkodásának reformját foglalta össze (FOSTER 1907). Termeléspolitikai elképzelése az alábbi kérdésekre helyezte a hangsúlyt: öntözés — a lehetőségek határán belül —, fásítás és a szikesek javítása, lucerna- és csa- lamádétermesztés felkarolása, valamint a közlekedés fejlesztése (FOSTER 1907, 5). KAÁN Károly arra kereste a választ, hogy mi volt és mit lehetne tenni a magyar Alfölddel. KLEBELSBERG Kunó 1932-ben bizottságot nevezett ki, amely feladatként kapta az Alföld-probléma megoldásának kidolgozását, noha a gazdasági világválság derékba törte tevékenységét. LAMPL Flugó — vízügyi szakember — 1934-ben az öntözést és a fásítást állította előtérbe. Tervek szintjén maradt meg a Flortobágy hasznosításának ügye. Mindezek csak bővítették a termeléspolitika megoldásra váró problémáit a két világháború közötti Magyarországon. A Bethleni konszolidáció utáni évtized a háborús konjunktúra jegyében telt el. A földreform — később részletesen — az agrárpolitika visszatérő gondjai közé tartozott. A náci hatalom kiteljesedése, a fasiszta Olaszország mellett, piacot teremtett az ország mezőgazdasági kivitelének. Az élelmiszertartalék biztosítása és a kivitel növekedése a hazai mezőgazdasági termelés növelésére ösztönzött. Az 1930-as években nagyobb szerepet kapott a több termelés jelszavának gyakorlata, előtérbe tolta az agrártermelés irányításának kérdését, vagyis az állami beavatkozást,14 a törvényi úton való gazdálkodást. A nagybirtok, amelynek eddig az előjogok bőséges tárháza állt rendelkezésére, aggódva tekintett a jövő elé. „Mihelyt azonban állami beavatkozással, törvényes alapon, esetleg kényszertársulás útján, közpénztárak terhére nyújtott előnyök (közteher-könnyítések, tarifa- és vámkedvezmények, valutafelárak, szubvenciók, stb.) igénybevétele mellett történik a gazdatársadalom megszervezése, akkor a szervezkedés előnyeire jogot formálhat minden gazda, aki az illető termelési ágazattal foglalkozni kíván, és megfelelő termelési alapfeltételek birtokában van” (RÁTH 1934, 34—36).15 Az irányítás alá 13 Alföldi gazdálkodás. Budapest, 1936. 14 Kösfelek. Budapest, 1934, 88. 15 Részletes áttekintést adott a Csanád-Arad-Torontál vármegyei Gazdasági Egyesület elnökeként, a követendő új irányítási rendszer köréből. Kifejtve, hogy az első világháború utáni évtizedekben a vámvédelem, az önellátás, a tervgazdálkodás feltételeivel bővült a termelési háttér. A gazdasági világválság idején Magyarországon is kezdtek meghonosodni az irányító gazdálkodás módszerei, különösen 1933 után. Bebizonyosodott, nem került növények körébe tartoztak: a gabonafélék, a kukorica, a burgonya, stb. Ezek egyikének a művelése sem volt jövedelmező, csak a dohány és a cukorrépa, a kender és a len, továbbá a hagyma termesztése javított a mezőgazdasági üzem jövedelmezőségén. Azok a kis-, középgazdaságok, amelyek nem kerültek be a „konjunkturális csoportba”, rövid idő alatt veszteségessé váltak. A közteher csökkentésére remény sem adódott, hiszen az adóalap változatlanul a kát. tisztajövedelem volt, függetlenül a gazdálkodás jövedelmezőségi helyzetétől. RÁTFI József javasolta, hogy az államnak lehetővé kellene tenni azt is, hogy a kevésbé eredményes gazdálkodású üzemek idővel szintén bekerüljenek az irányított termelésű gazdálkodói körbe. A fentiekből kitűnik, hogy az irányított gazdálkodás foglalkoztatta a korszak mezőgazdasági termelőit, továbbá a gazdatársadalomnak csak egy szűk köre — a nagybirtok — vált a háborús konjunktúra haszonélvezőjévé. ORMÁN DY János16 — a Debreceni Gazdasági Akadémia tanára — az irányított gazdálkodással kapcsolatban kifejtette, hogy a terményárak alakulására a kereslet- kínálat törvénye nem lesz döntő hatással. A gazdasági világválság felülírta a piac szerepét, és ez a magyar mezőgazdaságot készületlenül érte. Javasolta, hogy az éves számtartási adatgyűjtés termelési körzetenként — tájtermesztés — történjen, mert csak a tényleges termelési- és értékesítési árak nyújtanak segítséget a termelés irányításához. A hazai „többtermelés” legnagyobb akadályának a szélsőséges éghajlatot tekintette, hiszen a termés-ingadozások sokszor elérték a 200%- ot is, ami hozzájárult a gazdálkodók eladósodásához, hogy a kereslet-kínálat piacszabályzó szerepe csődöt mondott. De az állami termelésirányítás hazai bevezetéséhez szükségesnek tartotta a mezőgazdasági közigazgatás reformját. Egyúttal az sem várható el, hogy az irányítás a kormány feladata legyen, amire példaként hozta föl a szovjet mezőgazdaság kudarcát, bizonyítván azt, hogy a termelést törvényekkel, rendeletekkel nem lehet szabályozni, ellenőrizni. Javasolta azt, hogy a már létező mezőgazdasági kamarák feladatkörébe kellene ezt sorolni, bizonyos szervezeti bővítéssel. A lehetősége közé tartozott a termelő és értékesítő szövetkezetek alakítása, mivel irántuk volt hajlandóság a gazdák részéről. Ezen túlmenően azonban nagyobb esély mutatkozott a szabadtársuláson alapuló egyesületek, szövetségek bevonására. Végső soron a szerző a kormány - OMGE - GEOSZ - kamarák láncolatán keresztül vélte megoldhatónak a mezőgazdasági termelés ellenőrzését, az intézkedések, határozatok végrehajtását pedig a törvényhatósági gazdasági egyletek feladatává lehetne tenni. A következő növények termelését ajánlotta bevonni az irányított termelésbe: dohány, cukorrépa, len, kender, cikória, sörárpa, stb. Mindezt azért tartotta szükségesnek, mert az állattenyésztés Magyarországon már évtizedek óta állami irányítás alatt volt, hasonlóan, mint a bortermelés. A szerző egy kerettörvény meghozatalát javasolta, de erre nem került sor. 16 Köztelek. Budapest, 1940, 1016-1017.
