A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Sánta Gábor: Mennyire ismerték egymást? Vásárhelyi István és Fekete István
Mennyire ismerték egymást? Vásárhelyi István és Fekete István 451 rövidre vágott haj ezüstözi. Szeme fátyolfelhős ég. Ilyen volt. Ilyen most is. [...] Temperamentuma még a régi. Hirtelen, heves, szókimondó”.7 (Vásárhelyi István 1933-tól 1958-ig, a nyugdíjazásáig irányította a garadnai halgazdaságot, azonban szaktanácsadóként a tíz évvel később bekövetkezett haláláig folytathatta a munkáját.) Szakmai körökben a mezőgazdasági mérnök Palojtay Béla (1921) hasonlóképpen közismert személyiség, aki akkoriban a Halászat című folyóirat olvasószerkesztője volt. Memoárjában olvasható, hogy a Lutriban Uzsárdi Péterként a pisztrángkeltető vezetője, „az autodidakta tudós Vásárhelyi István” szerepel, akinek félmilliós „csigagyűjteményére bármelyik múzeum büszke lehetett volna. Ottjártamkor magam is megcsodáltam”. A beszélő holló „szintén létezett a valóságban, csak éppen Péter névre hallgatott. (Fekete István az öreg Uzsárdit keresztelte Péternek.) A holló természetesen szabadon járt-kelt a lakásban”, és — a gazdájához hasonlóan — ízesen káromkodott.8 Egy valamivel későbbi tanulmányában Palojtay Béla megismétli mindezt, mondván, a regénybeli „kis tógazdaság mintája a Miskolc-Lillafüred fölött lévő Garadna-völgyi keltetőállomás volt, amelyet Vásárhelyi István, az autodidakta természettudós vezetett. [...] A könyvben szó esik az öreg tudós csigagyűjteményéről — ezt a Garadna-völgyben magam is láttam; bármely múzeum büszke lehetett volna rá —, ezt fontosabbnak tartotta, mint a kimutatásokat, jelentéseket. A Vásárhelyi— Uzsárdi azonosságot a könyv egyik kedves figurája, Miska, a holló is hitelesíti. Vásárhelyi Istvánnak ugyanis volt egy szelíd hollója, a Péter, aki szabadon járt-kelt a lakásban. A pisztrángokat — ragadozóhalak lévén — a vágóhídról beszerzett léppel, húscafatokkal etették. Reggelenként a takarmány-előkészítőben húsdarálóval aprították a pisztrángcsemegét, a holló pedig a lábuk körül nyüzsgött, és recsegve követelte a magáét: Májat, májat! Vásárhelyi bácsi ménesintézeti tényezővel kapcsolatos [tehát különösen trágár] válasza nem tűri a nyomdafestéket, a holló viszont kifogástalan kiejtéssel ismételgette. A csemegéből természetesen mindig részesült.”9 * (A legendás csigagyűjteményben egyébként huszonhat, nálunk addig ismeretlen faj is megtalálható volt.) Kései visszaemlékezésében Palojtay Béla „természettudós vadember”-nek nevezi Vásárhelyi Istvánt, 7 Csala 1965. aug. 20. 5. 8 Palojtay 1999. 148—151.; Palojtay Béla szerkesztette Vásárhelyi István: A harcsa című könyvét. (Budapest, 1968.) 9 Palojtay 2002. 151-167. mondván, „eredeti egyénisége az első pillanattól kezdve lenyűgözött. Az volt az érzésem, hogy ennek az embernek elől-hátul szemei vannak, [és ezekkel] nemcsak néz, hanem lát is; észrevesz mindent, ami az átlagember figyelmét elkerüli. Kíméletlenségig csípős nyelve semminemű fonákságot nem hagyott szó nélkül. Tekintélytiszteletlensége legendás volt (már, ami az áltekintélyeket illeti), mert egynegyed óra elég volt neki arra, hová sorolja azt, akivel beszél. A valódi tekintélyeket [viszont] mindig elismerte. Előfordult, hogy valaki a doktori disszertációjának egy részét szóról szóra az ő egyik írásából lopta el, még az eredeti publikációban lévő sajtóhibát is benne hagyta. Nem csinált ügyet belőle, egy kézlegyintéssel elintézte az egészet. Aquila non captat muscas. (A sas nem fogdos legyeket.)”10 Végül a szakmai körökben szintén közismert Pékh Gyula (1925) meggyőződése, hogy Vásárhelyi szerteágazó gyakorlati ismereteit értékelte Fekete István. A hatvanas években országos halászati főfelügyelőként Pékh Gyula is járt a Garadna völgyében. Tehát hivatalos személyiség volt, akit Vásárhelyi István a pozíciójának megfelelően kezelt. Pékh Gyula azonban úgy látta, hogy nemcsak „megjátszotta az eredetiséget, de a szakmában valóban eredeti tehetség volt”. Vagyis Vásárhelyi szakértelme szerinte is Után felül állt, amire azonban a hivatalos látogatói előtt szeretett látványosan rájátszani. „Sokat káromkodott — sommázta emlékeit telefonon Pékh Gyula 2014. április 8-án. — Igazi Mokány Berci volt, nehezen elviselhető stílussal...” Utalva ezzel arra, hogy az öniróniára is hajlamos Vásárhelyi István előszeretettel nevezte önmagát (találóan) a boldog békeidők élclapjaiból ismert kedélyesen ódivatú, szilaj, makacs és időnként kifejezetten otromba magyar földesúrnak, azaz Mokány Bercinek. * * * Vásárhelyi István tudhatott arról, hogy ismét egy regény szereplője lett, ugyanis Hárs Mihály rendező az egyik neki írt levelében már 1967 tavaszán „a Lutra megfilmesítését” emlegeti.11 Hogyhogy „ismét”? Nos, a Vásárhelyi—Uzsárdi azonosságnál is kevesebben 111 Köszönettel tartozom ifjabb Vásárhelyi Istvánnak, amiért Palojtay Béla kéziratos visszaemlékezését a rendelkezésemre bocsátotta. 11 Hárs Mihály levele Vásárhelyi Istvánhoz. Budapest, 1967. március 31. If). Vásárhelyi István birtokában.
