A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Sánta Gábor: Mennyire ismerték egymást? Vásárhelyi István és Fekete István
448 Sánta Gábor születhetett meg; közel húsz évvel korábban a rókaregény elbeszélője még kungáként emlegeti a vidrát.) Fekete István 1954 szeptemberében kezdte el írni a kutrát, közvetlenül azután, hogy befejezte a Halászat című szakkönyvet. A hosszú regényszünet után az alkotás váratlan lehetősége sietős munkára késztette: a vaskos kútra 1955 legvégén már el is hagyhatta az Ifjúsági Könyvkiadó nyomdáját. (Ez a kötet volt Fekete István és az akkor már felelős szerkesztő Janikovszky Éva első közös munkája.) A kútra megírásába közvedenül a majdnem két esztendeig tartó kunszentmártoni tartózkodása után kezdett hozzá Fekete István, ezért kézenfekvőnek látszik — és nem is szól semmi ellene —, hogy éppen ez a település a regény alföldi falujának mintája, a mellette kanyargó folyóé pedig a Körös. Az a patakparti pisztrángkeltető állomás pedig, ahol a vándorló vidra huzamosabb ideig tartózkodik, a valóságban a Lillafüredhez közeli Garadna-völgyben található. (Az oktatófilmes Fekete István a negyvenes években legalább egyszer biztosan forgatott az ottani nevezetes haltenyésztő telepen. Tehát már ekkor találkozhatott Vásárhelyi Istvánnal.) Mindezt közvetve igazolja, hogy a vidra északkelet felé indul el, márpedig Lillafüred Kunszentmártontól éppen ebben az irányban található. Lutra vándorlásának útvonalát, illetve a piszt- rángos helyszínt egyetlen általam ismert sürgői utalás azonosítja Lillafüreddel. Egyik unokatestvére kétségbe vonhatta a regény pisztrángos jelenetének valószerűségét, mivel a válaszlevelében Fekete István tudatta vele, hogy „kétezer méter magasan is lőttek vidrát vándorlásban, egyik pisztrángos patakból a másikba, sőt a Tiszából is vándorolt vidra a lillafüredi keltetőállomás pisztrángjai közé. Ezek tények'? Az első kiadás illusztrációit Szilvásy Nándor (1927—2011) készítette, és a kútra egyik vázlatos ábrázolása biztosan azonos a pisztrángkeltető állomás (1940—41-ben felhúzott) központi épületével. Ezzel a grafikus szintén hozzájárult ahhoz, hogy a regénynek referenciális olvasata is lehessen: a cselekmény utolsó epizódjai — kimondatlanul, de a témában tájékozottabbak számára mégis nyilvánvalóan — a Garadna-völgyben, Vásárhelyi István környezetében játszódnak. Az elbeszélő szerint ugyanis „túl a [„kockára osztott”] tavakon, a partoldalban ott állt egy ház. Szép, hegyi házacska volt, emelettel, kiugró [fehér falú] tornác3 Fekete István levele Fekete Endréhez. Budapest, 1956. szeptember 12. Köszönettel tartozom a címzett leszármazottainak, amiért a levél másolatát a rendelkezésemre bocsátották. cal,” és „a ház mellett még kisebb épületek is voltak, de most a fogyó éjszakában hóval takarva aludtak”. Ezekben találhatók a keltető medencék. „Lutrát valami a kis tavak felé húzta” — folytatja tovább Fekete István. — „A kis tó tele volt pisztránggal. Pisztránggal, ami egy vidra megítélésében előnyösen egyesíti valamennyi étel zamatát, illatát, ízét, és amellyel betelni semmiképpen nem lehet.”3 4 így jelenik meg a hatalmas vidra a pisztrángkeltető állomásnál, és azonnal komoly kárt okoz — ahogyan akkoriban mondták: a népgazdaságban. A regény narrátora azzal folytatja magyarázatát, hogy az efféle modern haltelep „volt az a hely, ahol az emberi tudomány küzdött a tudatlanság ellen, a természet ellen — az emberért. Nagy harc volt és mosolyogni való. Az egyik oldalon a természet egész fegyvertára, kiegészítve marcona és mindenre elszánt orvhalászokkal, a másik oldalon néhány halk szavú, szelíd öreg tudóssal”. Utóbbiak aztán rájöttek arra, hogy utánozni kell mindazt, amit „a természet csinál, de zárt helyen — keltetőházban —, ahol nincs áradás, nincs apadás, nincs ikraevő rovar, béka, cickány madár és hal, sőt ki vannak ebrudalva a szülők is, akik, ha éheznek, megeszik a saját ikráikat is”. Tehát e medencék mesterséges körülményei biztosítják az ikrák megtermékenyülését, és a halászati szakemberek a halivadékok fejlődését akadályozó egyéb tényezőket is igyekeznek kiküszöbölni. A regény haltelepének vezetője egy őszes szakállú öregember, akinek a családi állapotára csupán annyi utal, hogy gyűrűt — vélhetően jegygyűrűt — hord az egyik ujján. A feléjük ritkaságnak számító kisragadozó nyomainak felfedezését így kommentálja a „haltudós” Uzsárdi Péter: „Nemsokára hetvenéves leszek, de ekkora vidracsapát [még] nem láttam. Honnan a pokolból jöhetett? [...] És ha már megtalálta ezt a helyet, nem hagyja ki máskor se... Kipusztít mindent az utolsó szálig, ha nem védekezünk, és akkor hiába nyúznak majd, hogy ide küldjünk pisztrángivadékot, meg oda küldjünk pisztrángivadékot. Meg hogy mit csináltunk a halakkal, és mért vállaltuk, ha nem értünk hozzá, és mért nem őriztük jobban őket...?” Uzsárdi munkatársának a regényben Baka Ferkó a neve. (A valóságban őt Grassalkovits Tibornak hívták, aki utóbb maga is a Garadna-völgyi telep vezetője lett.) A vidra további károkozásának megakadályozását tervezők visszavonulnak tanácskozni „a házba, amelyről nem látszott, hogy állomás, mégpedig keltetőállomás”. Ez az épület „a múzeum, horgásztanya, 4 Fekete 1955. 271-272. E kiadás alapján idézek a regényből.
