A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Bartha Lajos: Herman Ottó csillagai
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve Lili (2014), 391—400. HERMAN OTTÓ CSILLAGAI Bartha Lajos Magyar Csillagászati Egyesület, Budapest Absztrakt: Bár Herman Ottó érdeklődése tudományos munkásságának kezdetétől fogva elsősorban az élővilág felé fordult — beleértve az ember tevékenységét is - áttekintő, kapcsolatokat kereső szemlélete nem hagyta figyelmen kívül az környező „élettelen” világot. Tanulmányaiban mindenkor vizsgálta az élő természet, vagy az emberi társadalom földrajzi, földtani környezetét, éghajlati adottságait is. Nem róhatnánk fel, hogy sokfelé ágazó kutatása mellett a csillagos ég jelenségei kívül estek érdeklődési körén, bár - amint az egy-egy megjegyzéséből kitűnik — ismerte a csillagokat, csillagképeket. Kevéssé ismert azonban, hogy Herman Ottó értékes néprajzi adatgyűjtéssel járult hozzá a magyar népi csillagismeret kutatásához, és kezdeményező szerepe volt a 18. század hírneves csillagásza, Hell Miksa életének, munkásságának részletesebb feltárásában. Kulcsszavak: Hell Miksa, Vardo szigete, csillagászati tudománytörténet, népi csillagismeret HELL MIKSA NYOMÁBAN Herman Ottó jelentős érdeme a magyarországi csillagászat történetének kutatásában, hogy norvégiai útja során megpróbálta megtalálni a 18. sz. európai hírű, magyarországi születésű csillagászának, Hell Miksának az emlékeit az északi sarkkörön túl fekvő Vardo szigetén. Hazatérve pedig nagy energiával szorgalmazta az egykor nemzetközi figyelmet keltő „Hell-vita” tisztázását. Kétségtelenül Herman Ottó közreműködésének eredménye, hogy Hell Miksa életrajza és levelezésének terjedelmes monográfiája napvilágot látott. A Selmecbányái születésű P. Hell Miksa Kudolf Jézus-társasági csillagász (1720—1792) — akkor már a bécsi Egyetem obszervatóriumának igazgatója - kísérőjével, P. Sajnovics (Nepomuki) Jánossal (1733—1785) a dán korona meghívására és költségén 1768-70-ben a Skandináv-félsziget legészakabbi, Sarkkörön túli szigetére, Vardore utazott, hogy ott 1769. június 3-ról 4-re virradóan megfigyeljék a Vénusz-bolygó elvonulását a napkorong előtt. (A következőkben a sziget nevét a magyar kiejtés szerint „ő” betűvel írjuk, ahogyan azt Herman is tette.) Ennek a ritkán észlelhető jelenségnek a gondos megfigyelését azért tartották fontosnak, mert lehetőséget adott a csillagászat egyik alapvető távolságegysége, a közepes Nap—Föld távolság meghatározására. A jelenség Európában az éjszakai órákra esett, megfigyelésére az északi Sarkkörön túl volt lehetőség, ahol a Nap nyáron mindig a látóhatár fölött van. Ezért került sor a Vardő-szigeti expedícióra, ahonnan Hell, Sajnovics és svéd „titkáruk”, Jens Pinner Borchkreving (1737—1819) nagy szerencsével valóban megfigyelték az átvonulást. Az északi Sarkkörön túli vidékekre küldött többi — angol, dán, orosz — expedíció a borultság miatt nem észlelte a jelenséget.1 Emellett Hell és Sajnovics a lappföldi út során számos tudományos megfigyelést végeztek. Vardőn két téglaoszlopot állítottak fel, hogy a következő évtizedek, évszázadok kutatói ezekhez a gondosan meghatározott helyzetű pontokhoz mérhessék a tenger szintjének akkoriban felfedezett visszahúzódását. (Valójában a Skandináv-félsziget lassú emelkedését.) A saját észlelései és további három megbízható megfigyelés alapján Hell kiszámolta az ún. Napparallaxis értékét, amelyből a Nap—Föld távolság levezethető.1 2 Az általa nyert adat — amely igen közel állt a ma elfogadotthoz — eltért számos, tekintélyes kortársának számításától. Ezért Hellt az a vád érte, hogy talán nem is látta az átvonulást, ill. pontatlanul észlelt. Az egymásnak ellentmondó eredmények arra késztették a számoló csillagász német Johann Fran^Enckét (1791— 1865), hogy az 1761. és 1769. évben végzett összes megfigyelés adataiból újraszámolja a Nap távolságát. Eredménye — amely mint ma már megállapítható, hibás 1 A megfigyelések céljáról lásd: Bartha 1969; Tuboly 2004. 2 Parallaxis alatt azt a szöget értjük, amely alatt a Nap középpontjából, közepes távolságból a Föld sarki fél átmérője látszana (Bartha 1969,146-163).
