A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata
19 A Miskolc—Bársony-házi „szakócák” kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata volt, aki a három leletet először miskolci tanároknak mutatta meg. Az ő véleményeikről a szakirodalomban nem emlékeztek meg. Bársony később a legkisebb és legkevésbé megmunkált darabot (MNM ltsz. Pb/1, 3. ábra) magának tartva meg, a két nagyot a „tudomány érdekében” elajándékozta. A méret szerinti középső darab először Széli Farkashoz, a királyi ítélőtábla tanácselnökéhez került Debrecenbe (FIOM ltsz. 53.45.1, 4—5. ábra), míg a legnagyobb és hegyes formája miatt leglátványosabb „szakóca” (MNM ltsz. 9/916.1, 6—7. ábra) a legnagyobb magyar polihisztor, Herman Ottó karácsonyi ajándéka lett 1892. december 26-án. Nem kevesebb, mint 16 hónap telt el tehát a leletek fellelését követően, mire azok végre a megfelelő szakértőhöz kerültek (Herman 1893a). A tudós polihisztor azonnal megérezte, hogy a „szakócák” eredetiségét tekintve mekkora a tudományos tét. Alig több mint két héttel a legnagyobb darab szemrevételezését követően már beszerzett négy, a megtalálás körülményeit hitelesítő nyilatkozatot az ásatási munkások, a háztulajdonos, az építési vállalkozó és az építkezési felügyelettel megbízott városi mérnök részéről. Közben elkérte tulajdonosaiktól és megvizsgálta a két kisebb leletet is. Nem sokkal később megjelenhetett első publikációja (Herman 1893a), mely alapjául szolgált a Magyar Természettudományi Társulat, valamint az Archaeológiai és Ősrégészeti Társulat ülésein elhangzó, nagy vitát kiváltó előadásoknak (Herman 1893c; Herman 1908). A lehetőségekhez képest tudományosan jól alátámasztott, körültekintő véleményével, miszerint azok diluviális, de legfeljebb ó-alluviális rétegben feküdtek (Herman 1893a; 1893b), leghatározottabban Halaváts Gyula királyi osztálygeológus ment szembe: ,A diluviális kornak (quaternair) úgy a lelőhely helyzete, térszíni fekvése, valamint az anyagpetrografiaijellege ellentmond. ” (Halaváts 1893a) Herman tisztában volt saját határaival, így ahelyett, hogy Halavátscsal további meddő vitába bonyolódott volna, a Miskolc környéki földtani viszonyok felmérésének hiányosságaira helyezte a hangsúlyt: „...a nagy ellenmondást, mely a bécsi földtani térkép diluviuma, telegdi Koth fögeolog úr diluvio-ó-alluviuma és Halaváts úr (...) állítása között van (...), ...csak egy módon lehet jóvá tenni : a helyszínének alapos geológiai fölvételével, mely mindenképpen meg is van okolva és nem reám tartozik. ” (Herman 1893b, 188). Ha a „szakócák” napjainkban kerülnének napvilágra az 1891. évihez hasonló körülmények között, a szakemberek egy része első hallásra valószínűleg Halaváts Gyulával értene egyet. A problémát, nevezetesen a rétegtani viszonyok pontos és a megtalálással egyidejű dokumentálásának hiányát, Herman Ottó is komolyan vette és kezdettől megpróbálta ellensúlyozni. A. miskol- czlpalaeolith lelet publikálásakor, amellett, hogy a „sza- kócákat” a gyakorló régészeket felülmúló, szakszerű részletességgel ismertette, nagyon alaposan és több független forrásból járt utána a város földtani viszonyainak. A rendelkezésre álló külföldi szakirodalmat, mely diluviális rétegekből származó „palaeolith”-okat ismertetett, aprólékosan áttanulmányozta (Herman 1893a; 1893b). 1893-ban még további két publikációban ismertette, magyarul és németül, a leleteket és megtalálásuk körülményeit (Herman 1893c; 1893d). Ugyanebben az évben rajta kívül Török Aurél antropológus szintén német nyelven írt a miskolci paleolitokról egy etnológiai folyóiratban, ahol a tárgyak őskőkori eredetét nem, de azok diluviális rétegtani helyzetét vitatta (Török 1893). Halaváts helyszíni terepi vizsgálatokkal igyekezett alátámasztani saját igazát (Halaváts 1894). Az eldöntetlen vitát csaknem egy évtizeddel később Moriz Hoernes klasszikafilo- lógus és régész az európai diluviális emberről szóló könyve lendítette ki a holtpontról azzal, hogy részletesen, ábrával illusztrálva ismertette, sőt bizonytalan hazai leleteink között figyelemre méltónak nevezte a miskolci leletegyüttest (Hoernes 1903,146—148). Az igazi fordulópontot mégsem Hoernes könyve jelentette, hanem az, hogy Herman kitartásának köszönhetően Böckh János, a magyar királyi Földtani Intézet igazgatója 1906-ban beadványban kérte Darányi Ignácz földművelésügyi minisztert, hogy rendelje el Miskolc város rétegtani viszonyainak felülvizsgálatát. Erre a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusa, Papp Károly kapott megbízást, akinek a munka részeként közvetlenül a „szakócák” korára vonatkozóan kellett volna bizonyítékokat találnia (Herman 1911, 109). Habár eredményeivel végül elsősorban Halaváts földtani érveit igazolta, feltételesen Hermannak is kénytelen volt igazat adni (Papp 1907). Papp Károllyal egy időben az intézet másik geológusát, Kadic Ottokárt a bükki barlangok átkutatásával bízták meg. Feladata a Bársony-házi leletek ügyét már csak közvetve érintette, hiszen tőle újabb, önálló és egyértelmű, azaz jól dokumentált bizonyítékokat vártak a kárpát-medencei jégkori ember létezésére. Ezeket elsőként a Szeleta-barlang 1906-tól induló ásatássorozatán sikerült megtalálni (Kadic 1915). Ezt követően az őskőkorkutatók figyelme egyre inkább elfordult a Bársony-házi „szakócák” problémájától (Gábori 1995, 20). A legtöbb vélemény, mely velük kapcsolatban 1906-tól napjainkig született, a kronológiai és kulturális hovatartozásuk kérdését már inkább
