A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Irodalomtörténet - Porkoláb Tibor: "A Búcsu dalnoka". Eötvös József a költészettörténeti kánon peremén
338 Porkoláb Tibor befejezettség, a lezártság, sőt a maxima-szerű sűrített- ség és lekerekítettség jellemzi. A verszárlat többnyire didaktikus: olykor imperativ (Én is szeretném...), olykor aforisztikus (Bedgellert'). A bölcselkedő reflexivitás egyébként is áthatja ezeket a költeményeket (A múlt; Boldogság; Tanács). Négyesy László meg is jegyzi: „egyike másika olyan, mint egy megverselt Eötvös-féle »Gondolat«” (Négyesy 1914, 69). A didaxist a költemények allegorikussága is erősíti (Dalnok és király; A befagyott Visztulához A zászlótartó). A költői szemantikát a metonimikus-szinekdochés struktúrák és az explicit jelentésű metaforák, így a természeti analógiára épülő hasonlatok uralják (Szörnyen szép; Klári dala). A képek többnyire „közönségesek”, ahogy ezt a néma tavon magányosan „lejtő” sajka reflexióba kifutó víziója is példázza (A sajka). Ahogy Négyesy fogalmaz: Eötvös „kevés költeményében is számos képet ismétel s gyakran él közhelyszerű képekkel” (Négyesy 1914, 69). A sajka-közhely2 nem csupán az Eötvös-szövegek vissza-visszatérő motívuma (például A karthauziban is feltűnik legalább fél tucatszor3), de előszeretettel él vele a lírikus Kölcsey is (A’ nyugtalan-, Vigasztalás-, Rév előtt, Vándor, Vész), és fellelhető Kazinczy Ferenc (A sajka), Kisfaludy Sándor (A boldog szerelem — 129. Dal), Bajza József (Sajkadal-, Vándor alkonydala-, Élet) vagy éppen Garay János (A sajkás-, Családi képek) költészetében is: a poézis korabeli köznyelvének konvencionális elemeként hagyományozódik tehát. Ha Eötvös verseinek — olykor „könnyed eleganciádként, „kimunkált modor”-ként elismert (SŐTÉR 1953, 30; Németh G. 1971, 107)4 - konvencionális formavilága nem is kelt különösebb érdeklődést, korszerűnek érzett eszmei tendenciái annál nagyobb figyelmet kapnak. Gyulai Pál nagyhatású megállapítása, mely szerint Eötvös „inkább a gondolat embere, mint a formáé” (Gyulai P. 1914,54), nem csupán recepciós formulaként hagyományozódik,5 de megteremti a lírikus Eötvös kanonizálásának lehetőségét is: a koreszmék — egyfelől az ember-, másfelől a hazaszeretet — költőjeként kaphat helyet a költészettörténeti kánon perifériáján. Az érzelmes filantrópiát és az emelkedett altruizmust elsősorban a szavalati darabként hagyományozódó A megfagyott gyermek, a társadalmi különbségeket, sőt ellentéteket a közös emberi „keserv”-ben 2 Erről lásd: Szegedy-Maszák 1980, 42-43. 3 Lásd például: Eötvös 1973,108, 141, 211,232, 349,359, 361. 4 Már Kosztolányi hangsúlyozza centenáriumi cikkében (1913), hogy Eötvös kezein „állandóan ott volt az elegancia fehér kesztyűje” (Kosztolányi 1976,130). 5 Lásd például: Pétkrfy 1983, 525; VoiNOvrcn 1905, 5; Wéber 1973, 19. feloldó A vár és a kunyhó, valamint az irányköltészeti deklarációként értelmezett Én is szeretném... reprezentálja költészetében. Ez utóbbi költeményről Négyesy meg is jegyzi, hogy népszerűségét inkább „tendentiá- jának”, mintsem „költői szépségeinek” köszönheti (Négyesy 1914, 63). Az e versekben felmutatott „tevékeny emberbarátiság” és „nemes demokratizmus” teszi Eötvöst Petőfi közvetlen elődjévé. Petőfi felől nézve A vár és a kunyhó a Palota és kunyhó, az Én is szeretném... pedig A XIX. század költői „rokon ihletből” születő előképeként bír fejlődéstörténeti jelentőséggel (Négyesy 1914, 64; Sőtér 1953, 93,241-242). Ahogy Wéber Antal fogalmaz: Eötvös az Én is szeretném.. .-ben „jut a legközelebb egy Petőfi-típusú ars poeticához” (Wéber 1973, 18).6 Még Eötvös poétái elhallgatása is összefüggésbe hozható Petőfi diadalmas feltűnésével. Négyesy Eötvös — a Pesti Hírlapban 1847. május 14-én megjelenő — Petőfi-recenziójára (Petőfi költeményeiről) hivatkozva jelenti ki: „Az a költő, a kinek művészetét és hivatottságát épen ez évben ő méltatta egész jelentősége szerint: Petőfi, eljutott ereje teljességébe, s volt a ki hangot adjon merész képzelettel, magyar ízlésben a kor lelki mozgalmainak” (Négyesy 1914, 68). Míg ez a narratíva a versek látványos elapadását azzal a felismeréssel magyarázza, hogy Petőfi nagyobb költői erővel, hatásosabban tudja megénekelni „korának „ér- zeményé”-t, addig Sőtér István nagy konstrukciójában a reformer Eötvös húzódik félre — hallgatván az idők szavára — aforradalmárPttőfi htjából: „Eötvös műve és magatartása 1847 táján, túlhaladottá válik Petőfi műve által, melyben az ő reformköltészetének tartalmait forradalmi tartalmak váltják fel” (Sőtér 1953, 241). Bár a Petőfi-centrikus irodalomtörténeti narratívák felértékelik (és persze azonnal le is fokozzák) a fenti költeményeket, a lírikus Eötvös mégiscsak „a Búcsú dalnokaként” rögzül a közösségi emlékezetben. A név- cserés titulus Szász Károly — a Magyar Tudományos Akadémia rendkívüli közülésén 1872. február 2-án felolvasott — emlékódájának második sorában tűnik fel (Szász 1883, II, 176). Ráadásul a Báró Fiötvös József emlékezetének jó néhány sora a Búcsú című Eötvös-köl- temény parafrázisaként olvasható. Ugyanebben az évben a Kisfaludy Társaság is rendkívüli közülésén újítja fel Eötvös emlékezetét. Az ünnepély szónoka, Gyulai Pál ugyancsak a Búcsút emeli ki a lírai életműből — hang6 Margócsy István ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy Petőfi költészetének egésze szemben áll az É.n is szeretném... által reprezentált — aszketikus és szolgálat-elvű - költészetfelfogással: Margócsy 1999, 224-228. Lásd a 89—98. és a 149. sorokat, valamint a verszárlatot: Szász 1883, II, 180, 182.
