A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)

Irodalomtörténet - Porkoláb Tibor: "A Búcsu dalnoka". Eötvös József a költészettörténeti kánon peremén

iyA Búcsú dalnoka Eötvös József a költés^ettörténeti kánon peremén

339

súlyozva, hogy a költemény „ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik” (Gyulai P. 1914, 59). Szinte szó szerint ismétli meg ezt a magasztaló besorolást az eötvösi opera omnia sajtó alá rendezője, Voinovich Géza (Voinovich 1905, 9). Az iskolai standarddá és antológia darabbá váló Búcsú kitüntetett státuszát az 1913. évi centenáriumi megemlékezések is megerősítik. Az Akadémia ünnepélyén Kozma Andor deklarálja, hogy „Kölcsey »Hymnus«-a és Vörösmarty »Szózat«-a mellett Eötvös József »Búcsu«-ja a magyar nemzet legnagyobb ünnepi éneke” (Kozma 1913, 592), a Kisfaludy Társaság díszülésén pedig Négyesy László szögezi le a Búcsút méltatva: „Ezt a magyar fájdalmat szebben senki sem határozta meg, mint ő” (Négyesy 1914, 62). E kommemorációs aktusok mellett a költemény fogadtatástörténetének egyéb eseményei is arra engednek következtetni, hogy Eötvös elhomályosuló költészetének emlékezetét elsősorban a Búcsú őrzi. Már az is példában, hogy néhány évvel az Athenaeum-beli megjelenése (1837) után A’ Kisfaludy Társaság’ Évlapjai újraközli a költeményt — mégpedig Szemere Pál „magyarázatával”, azaz irányadónak szánt olvasatával együtt (Szeműre 1842). E látványos recepciótörténeti nyitány mellett megkülönböztetett figyelmet érdemel egy jóval későbbi fejlemény is: a Búcsú helyet kap (és az Eötvös-költemények közül egyedül a Búcsú kap helyet) abban a reprezentatív tanulmánykötetben, amely — Miért sgép? címmel — verselemzésekben mutatja be a magyar lírát „Csokonaitól Petőfiig” (Mezei—Kulin 1975, 382—395). A költemény kanonikus pozícióját az sem ingatja meg, hogy súlyos szöveghibával hagyo- mányozódik a nyomtatott nyilvánosságban: az ötödik strófa harmadik sorában ugyanis az eredeti „nagy sír’ köve hazámnak temetőjén” helyett az aposztróf elhagyásából következő szóösszevonással az alábbi értelemzavaró szövegváltozat jön létre: „nagy sírköve hazámnak temetőjén”. És bár Gyulai Ágost már 1904-ben felhívja a figyelmet a problémára (Gyulai A. 1904), ez a hibás olvasaton alapuló, romlott variáns tűnik fel a Miért s%ép?-ben (Mezei—Kulin 1975, 383), csakúgy, mint a Ráth Mór- és a Révai Testvérek-féle összkiadásokon alapuló forráskiadásokban, így például a Magyar Helikon Eötvös-életműsorozatának vonatkozó kötetében (Eötvös 1973, 469).

Sikerességét a Búcsú elsősorban annak köszönheti, hogy a honszeretet érzelmes (könnyes-bús) változatát szólaltatja meg rendkívül hatásos formában — illeszkedve a hazafiúi „keserveknek” abba a sorába, amelyet Kölcsey Ferenc Rákos’ njmphájáho^ Bajza József Andalgás vagy éppen Garay János Ha^ám’ búja című költeményei példáznak. Eötvös költeményében is

„szentelt fájdaloméként válik átélhetővé a patriotizmus, ugyancsak mnemotoposzokkal (Rákos, Buda, Mohács), illetve a Haza allegorikus personificatió)ával kapcsolódik össze ez a szakrális magasságba emelt idea, és a hazafias lamentatiót itt is consolation formula („Él még a’ sír felett is egy remény”) ellenpontozza.8 A második strófában ugyan feltűnnek a hazadicséret hagyományos — a territoriális bőség-topikára épülő — érvkészletének elemei („dús kalászt hullámzó téreid”), ám ezeket háttérbe szorítja a haza emlékezetközösségen alapuló — a történeti helynév-topikával operáló — képzete. Az emlékezetes (azaz közösségi jelentéssel felruházott) helyek ünnepélyes elősorolásával a Búcsú a klasszikus századfordulónak ahhoz a költészetéhez kapcsolódik, amely nem csupán a közösségi emlékezet toponimikus rögzítését végzi el, de a szertartásos repetícióval át is örökíti a mnemonikus helyek kánonját.9 Eötvös költeményében „Rákos szent határa” éppúgy „hallgatva” tanúskodik „hazánk’ nagyságirúl”, mint például Ányos Pál Virág Benedeknek írott episztolájában és Virág Kiáltossinak című ódájában (Labádi 2012, 213; Virág 2011,46—47). Mohács éppúgy a vérrel áztatott, dúsan termő föld képzetét hívja elő, mint például Bajza Andalgásá.ban vagy éppen Vörösmarty MobácsdcrA-Ví (Bajza 1861-1863, I, 105; Vörösmarty 1960, II, 85). A hősök vérével termékenyített „szent határ” víziójához nyúl vissza — „tettekre intvén az utódokat” — a Mohács című Eötvös-költemény is (Eötvös 1973, 511). E mnemotoposzok által felkínált — és oly’ könnyen aktualizálható — erkölcsi tanulságok felmutatása ugyanakkor a Búcsúban elmarad. Ez a költemény a Rákos-toposzhoz nem társítja a „rút puhaság”, az „elkorcsosodás” mozgósító üzenetét, mint ahogy ezt például Kölcsey Rákos című ódája és Petőfi „Rákosnak szomorú mezején.. .’’-kezdetű Epigrammja teszi (Kölcsey 2001, 87; Petőfi 1973, ll).10 Az az intő-feddő-serkentő didaxis, amely a Kiáltossinakban az „ébreszd Hunnia’ gyermekitP’-imperatívuszban jut el retorikai tetőpontjára, teljesen hiányzik a Búcsúból. És ahogy Rákos nem helyeződik — assmanni terminológiát használva (Assmann 1999, 79) — a „kontrap- rezentikus” múltszemlélet kontextusába, úgy Mohács sem válik egy olyan narratíva részévé, amelyet a „megalapozó” funkció hoz létre: a Búcsúban nyoma sincs az „egyenetlenség”, a „visszavonás” felemlegetésének és kárhoztatásának, mint például Batsányi költeményeiben (Serkentő válasz Virág Benedekbeg/ Levél, Sgenjóbi

8 A költeményt lásd: Eötvös J. 1842, 109-111.

9 Erről részletesebben: Porkoláb 2005, 55-62.

111A Rákos-toposzról lásd: Klrényi 2002, 270-282.