A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 307—322. DÉL-ZEMPLÉN HÁZIIPARÁNAK NÉHÁNY TÖRTÉNETI-NÉPRAJZI JELLEMZŐJE Viga Gyula etnográfus, Miskolc Abstract: A tanulmány Tokaj-Hegyalja történeti borvidéke példáján mutatja be, hogy egy termelési táj településeinek - jelen esetben nagyobb részt mezővárosainak anyagi ellátottságában milyen szerepet játszhattak a háziipar által előállított tárgyak, eszközök. Felhívja a figyelmet a problematika földrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális beágyazottságára. A borvidéket övező erdővidék, a folyó menti települések valamint a vízjárta térségek paraszti népessége különféle kézműves tevékenységekre szakosodva látta el javaival a bortermelő mezővárosok paraszt-polgárait. A háziipari tevékenység főként archaikus technikákat aktualizált a gazdasági eredmény érdekében, ugyanakkor az azokat használó társadalom nyitott volt mind a társadalmi igények, mind a technikai innovációk felé. A háziiparok egy része a céhes ipar keretei közé emelkedett a 18-19. században, más részük a közelmúltig megmaradt a szegényebb társadalmi rétegek aktualizálható pénzkereseti lehetőségének. Mindezek hosszú történeti folyamatokban összegződtek, és a hagyományos társadalomban és kultúrában élő generációk mindenkori tudása és tárgyi világa nemcsak régies technikák feltárására ad lehetőséget, hanem az eltérő adottságú tájak közötti gazdasági kapcsolatok bemutatására is. Kulcsszavak: kézművesség, famunkák, fazekasság, gyékénymunkák, vesszőfonás, árucsere, piacok, vándorkereskedők A hadiipar Kárpát-medencei históriáját összegző munkák lényegében mindazokat a szempontokat és rendező elveket számba vették, amelyek meghatározták az ember tárgyaikon') tevékenységének e jelentős területét.1 Rámutattak a paraszti önellátás keretei között működő tárgykészítés, barkácsoló, javító munkák gazdasági és kulturális szerepére, valamint a különböző adottságú tájak közötti gazdasági kapcsolatoknak századokig jelentős részét képező, specializálódott csoportok tevékenységéhez köthető, műveltségüknek jelleget adó tárgykészítő hagyományra. Mindezt erőteljesen a földrajzi adottságokhoz kapcsolták a kutatók, akik hangsúlyozták e tradíció régies jegyeit, ugyanakkor változásra való hajlamát, megrajzolták ezek történeti folyamatait és módosulásait, beleértve a táj átalakításainak következtében végbemenő változásokat is, s az egész tevékenységi formát alapvetően a mezőgazdasági tevékenységből — földrajzi vagy szociális okokból — a részben vagy egészében kimaradó/ kiszoruló csoportokhoz kötötték (Domonkos 1991, 19—29; Bkncsik 1997, 55—76). Mindezek alapján sok tekintetben adottak jelen regionális feldolgozás szem1 A tanulmány az „Éva Múzeumi Közalapítvány” támogatásával készült. pontjai is, ám a lokális és kistáji konklúziók feltárása talán tágabb összefüggésrendszerben is tanulságokat hordoz. I. A Tokaj-Hegyalja bortermelő mezővárosainak és falvainak tárgyi ellátottságában szerepet játszó háziipar a térség földrajzi adottságaira alapozódott. Nyersanyag bázisát Zemplén vármegye tagolt felszíne biztosította. A vármegye felső tájain, ill. a Zemplénihegység területén az erdő fája jelentett alapanyagot: a Tokaj-Hegyalját délről tágabban övező vízjárta sík vidékek — Bodrogköz Taktakö^ és a Harangod-vidék, illetve a Tisza bal parti Rétköz és Nyírség — a folyószabályozások és vízrendezés előtt, a 19. század végét megelőzően a vizes élőhelyek növényzetével (galériaerdők, sás, gyékény, nád stb.) járultak hozzá a tárgyalkotó tevékenységhez (Bkllon 2003, 49-74; Boros 2005, 257-266; Frisnyák 1994, 9—44; 2004, 61-70; Konkolyné Gyúró 1990; Viga 2013, 104—110). A térség mozaikos szerkezete jószerével kényszerítette a táji-természeti adottságokon nyugvó táji munka- megosztást, aminek meghatározó történeti rétegét képezte a lokális tájhasználat keretében formálódó létformák szerkezetében kristályosodó háziipari tevékenység (Takács-Udvari 1989b, 195; Frisnyák 2004,
