A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
308 Viga Gyula 153—171). A 19—20. század fordulóján Zemplén vármegye területének művelési ágai az alábbi megoszlást mutatták (Mailáth 1900, 173): Összes terület 1 807 202 kh Szántó 422 841 kh Rét 105 806 kh Legelő 174 236 kh Erdő 302 304 kh Kert 15 810 kh Szőlő 9 369 kh Nádas 806 kh A vármegye területhasznosítását sajátos hármas tagolódás jellemezte: az erdőállomány 70%-a négy északi járás területén volt található, délebbre a magasabb fekvésű, de mindenféle haszonnövényt megtermő vidék húzódott, a megye déli tájai pedig a Tisza és a Bodrog mélyen fekvő, lapályos térségében helyezkedtek el. Lényeges, hogy még az 1930-as években is az egykori Taktaköz és a Harangod-vidék településeinek határában voltak a vármegye legkiterjedtebb nádas területei (Szerencs 162, Mezőzombor 170, Tiszalúc 192, Taktaszada 222 kh) (Mailáth 1900, 173; Engelbi-rth 1940, 55-57). A történeti Zemplén észak—déli irányban az egyik leghosszabb vármegyéje volt Magyarországnak: a galíciai határszéltől mintegy 160 km mélyen nyúlt le a Tisza és a Bodrog, a Tisza és a Sajó találkozásáig, karakteresen különböző térségeket foglalva magába. A változatos természetföldrajzi viszonyok az alkalmazkodásnak is sokféle formáját alakították ki a különféle népcsoportok életében, s egyebek mellett a háziipari tevékenységnek is sokféle változatában nyilatkozott meg a népesség egymást váltó generációinak kulturális adaptálódása. A felső-zempléni erdős hegyvidék fenyvesei az épület- és szerszámfa kitermelés, a zsindelyhasítás, és az egyéb erdőbeli haszonvételek révén elkülönültek a lombos erdők térségeinek szőlőkarót, hordót és hordódongát eladásra kínáló, meszet égető csoportjaitól. A felső-zempléni térség juhtartói fehér-, durva- és szürkeposztót adtak, a sík vidéki területek pedig gabonafeleslegüket kínálták cserébe (Takács—Udvari 1989a, 360—361). Az eltérő adottságú tájak népe sajátos szimbiózisban élt egymással: elcserélték javaikat, és a változatos formájú kereskedelmi tevékenység során hatottak egymás műveltségére is (Viga 1990; 2012, 207-212). Erre a sokszínű kereskedelmi forgalomra a vármegyén belül rendkívül erős volt Tokaj-Hegyalja vonzása, de a történeti borvidék fontos felvevő piaca volt a Tiszántúl érintkező térségének is. Ennek egyik oka természetföldrajzi eredetű: Zemplén vármegye vizei a Tisza irányában siettek a sík vidékre, így — mind a vízi szállítás, mind a vizeket kísérő szárazföldi kereskedelmi utak mentén — ez volt a tárgyi javak forgalmának legfőbb természetes útja. A másik tényező gazdaság- és társadalomtörténeti: Tokaj-Hegyalja, amely századokon át mind hazai, mind külföldi fogyasztókat látott el különleges minőségű, nagy értékű borával, s pénzbőségével, viszonylagosan magas lélekszámú és egymáshoz közel fekvő — jelentős részben mezővárosi jogállású — településeivel, rendszeres és rendkívüli munkaerőigényével tömeges behozatalra szorult a különféle kézműves nyersanyagokból és a háziipari termékekből is. A térség gazdasági súlypontját képezte, a 17-18. században Magyarország egyik leggazdagabb és legsűrűbben lakott vidéke volt: 887 km2 területén huszonnyolc település, köztük tizenkét mezőváros helyezkedett el. A hegyaljai oppidumok a 18—19. században évenként négy-négy, Tokaj és Sátoraljaújhely pedig évente hat-hat országos vásárt tartottak. A sokadalmak (évi 52 vásár) idő- és térbeli megoszlása a térség folyamatos ellátását biztosította, s permanens lehetőséget adott az alföldi és a hegyvidéki tájak termékcseréjére is. A hegyaljai mezővárosi agglomeráció jószerével egyetlen vásárterületként, illetve piacközpontként működött (Frisnyák 2009, 185—186).2 A történelmi borvidék közvetlen ellátó körzetéhez tartozott a Bodrog jobbpartjának térsége, valamint a Tisza—Bodrog—Latorca háromszögében közrezárt Bodrogköz, melynek települései különösen a folyószabályozást, vízrendezést megelőző századokban rendelkeztek jelentős munkaerő felesleggel, s szállították a vízi világ sokféle javát, valamint háziipari termékeiket a hegyaljai piacokra. Hegyalja vonzása azonban kiterjedt mind a délebbi vidékekre, mind a Tiszántúl érintkező tájaira, gazdasági és kulturális hidat alkotva a Tisza két partja között (Frisnyák 2000, 327—338; Udvari 1988, 48—62). A térség ugyanakkor közvetítő szerepet is ellátott a Felföld irányában: pl. Sátoraljaújhely — a hegyaljai településekkel meglevő kapcsolatai, valamint a Miskolc—Szerencs—Sárospatak felől Kassára tartó országút révén, a Bodrogközt, Zemplén vármegye Bodrog, Labore és Latorca menti síkságait és Szabolcs vármegye több térségét vonzotta sokadalmaiba, de kötötte is össze őket Kassa és a Felföld vásáros helyeivel (Takács—Udvari 1989a, 367). 2 Bencsik János adatai azt mutatják, hogy Tokaj hetipiacának napja is többször változott, ami bizonyára a térség kereskedelmének mindenkori összehangolását szolgálta (Bencsik 1988, 185; 1993a).
