A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Veres László: Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században
238 Veres László Észak- és Kelet-Magyarországon (ez utóbbi alatt az egykori Partiumot értjük) a török uralom alóli fel- szabadulást követően a 19. század derekáig összesen 54 üveghuta működött (Veres 1997,180). A műhelyek kialakítását és a bennük levő kemencék funkcióját, működését tekintve középkori szinten levő üveghuták kialakulását természetes gazdasági okok eredményezték. Az erdőségek fáinak hasznosítását az üveggyártás szolgálta leginkább. Következésképpen az üvegkészítés számottevő centrumai Trencsén-, Zólyom-, Sáros-, Nógrád-, Heves-, Borsod-, Abaúj-, Zemplén-, Bereg-, Szatmár és Bihar vármegyék erdőségekben gazdag területein alakultak ki. Összességében az ország üvegiparának mintegy fele összpontosult e térségen a 18. század elejétől a 19. század derekáig terjedő időszakban. A térség üzemeiben csupán csak néhány bérlő törekedett az üvegmetszés, a festés és a színes üvegkészítés meghonosítására, a szokásostól eltérő, drágább cseh stílusú kristályüveg készítésére. A huták termékei döntő részben közönséges öblösüvegek és ablaküvegek voltak a 19. század derekáig terjedő időszakban. A termékeket a huták vonzáskörzetében, vagy a bortermő vidékeken értékesítették. A kis üzemek működésén túl a termékféleségek hasonlósága is szembetűnő (Veres 1989a, 129—130). A huták közötti különbség legfeljebb a kemencék és az azokban használt olvasztótégelyek számában mutatkozott meg. A gyártott termékek nagy hasonlósága a munkások állandó vándorlásából, egyik hutából a másikba történő településéből következett. A 19. század elején kezdődött el az üvegipar átalakulása, amely kezdetben még csak szerény eredményeket ért el, de a század közepétől az átalakulás felgyorsult és gyökeres változásokat eredményezett. A változásokat a piaci viszonyok átalakulása erőszakolta ki. A bor palackozásának általánossá válásával, a borvíz- és az ásványvíz iránti igény növekedésével óriási igény mutatkozott a palacküvegek iránt. A soha nem látott méretű és a megváltozott divatot követő építkezéseken szinte korlátlan mértékben használták fel a síküveget. Egyre szélesebb társadalmi rétegek engedhették meg maguknak a tükrök, a világító eszközök és a díszüvegek vásárlását. A 19. század eleji magyar üvegipar a huták technikai adottságaiból következően a palack- és a síküveg iránti igényeknek tudott megfelelni úgy, hogy az üzemek száma növekedett. A harmadik kihívásnak való megfelelés, vagyis a díszüveg gyártásra történő átállás már jóval nagyobb nehézségekbe ütközött, mert ez nem mennyiségi, hanem művészi, technikai kérdésnek számított. Ezt támasztják alá az Iparosegylet 1842—1846 között szervezett iparmű kiállításai is (Molnár 1976, 92—96). Az első, 1842-ben megrendezett iparmű kiállításon 3 üveggyáros 6 üzeméből kerültek ki a kiállított kristályüvegek, festett és színes termékek. A kiállítók közül 3 volt észak-magyarországi. Az 1844. évi második kiállításon 4 üveggyáros 7 üzeme szerepelt, míg az utolsó, 1846. évi iparmű kiállításon már 5 üveggyáros 8 üzeme mutatkozott be. Közülük 5 volt észak- és kelet-magyarországi. 1846-ban állította ki először a cseh kristálystílusú termékeit a későbbi évtizedekben nagyon híressé váló parádi huta, amelyet a többi bemutatkozó üveghutához hasonlóan korabeli szóhasználattal szintén üveggyárnak neveztek. Ez az elnevezés azonban enyhén szólva túlzásnak tekinthető, ha összehasonlítjuk őket a külföldi üveggyárakkal. Az 1842—1846 között bemutatkozó üveghuták közül a Gömör megyei O- és Ujantalvölgy, a nógrádi Hrinyova, vagy Párád üzemei kétségtelenül a magyar üveggyártás élvonalába tartoztak, de legfeljebb annyiban különböztek a többi erdei üveghutától, hogy már üvegcsiszoló- és festő berendezésekkel is rendelkeztek. Munkáslétszámuk emiatt némiképp több volt, mint más üzemeknek, 40—50 főt foglalkoztattak általában. Az iparmű kiállítások kritikáit lapozgatva megállapítható, hogy a bemutatott díszüvegek szépségükkel és minőségükkel a cseh és osztrák termékekkel is versenyre kelhettek volna. Azonban a gyárak csak igen csekély mennyiségű díszüveget kínáltak eladásra és ezt is jóval magasabb áron, mint a külországbeliek. Ez vezette Kossuth Lajost az iparmű kiállításokról készített jelentésében a következő lehangoló megállapításra: ,rA külföldi üveggyárak elárasztják az országot üvegáruikkal és nyomják a belföldi üvegipart, hogy daczára a nagy távolságnak, mely bennünket Csehországtól elválaszt és daczára a közlekedés bizonytalanságának és lassúságának, valamint a jó utak hiányának és a szállítás drágaságának üvegiparunk nem tud versenyezni a külföld hasonló iparával, mert nálunk hevesen foglalkoznak díszes üveg készítésével’ (Veres 2006, 209). A 19. század derekától az üvegipar fejlődésében is bekövetkezett gyökeres fordulat egyik alapvető feltétele a hosszabb bérleti idő gyakorlattá válásával és a hutáknak helyet adó uradalmi földterületek polgári magántulajdonba való kerülésének lehetőségével teremtődött meg. A 18. században és a 19. század első felében az erdőbirtokok tulajdonosai általában 3, legfeljebb 5 éves időtartamra adták bérbe az üveghuták alapításához és működtetéséhez szükséges földterületeket a hutabérlők számára kockázatos feltételekkel. Mindez óvatosságra késztette a bérlőket, a rövid bérleti idő miatt hosszú távú befektetésekre nem gondolhattak. 1848 után lehetőség nyílott a huták
