A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Veres László: Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században
Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században 239 földterületeinek megvásárlására. Ha a birtokos nem adta el az erdőterületet, a korábbi időszakokhoz képest hosszabb bérleti időben voltak kénytelenek megállapodni, mivel a piaci lehetőségek a hutások számára kedvezőbbre fordultak. Általánossá vált a 25 évre szóló bérleti időtartam, ami már távlatokban való gondolkodást tett lehetővé (Veres 1989a, 65—67). A kedvező feltételek hatására az üveghuták száma gyors növekedésnek indult. A Habsburg monarchia gyáriparát bemutató első hivatalos statisztikai felvétel szerint 1856-ban 46 üveggyár működött a Magyar Királyság területén: Magyarországon 32, Erdélyben 9, Horvátországban és Szlavóniában pedig 4. A 46 üveggyárban 56 olvasztókemence volt 405 olvasztótégellyel (Telkes 1895, 9—10). Az üveggyárak — valójában helyesen üveghuták — több mint egyharmada, szám szerint 18, Észak- és Északkelet-Magyarországon működött, ott ahol már több mint egy évszázada folyt üveggyártás: Nógrádban 5, Biharban és Abaújban 3—3, Sárosban 2, Borsod, Heves, Gömör, Szatmár és Zólyom vármegyék területén pedig 1—1. A huták helyszíne és a statisztikai felmérés kemencékre vonatkozó adatai alapján megállapítható, hogy az üzemek működésének alapvető célja továbbra is az erdők fáinak hasznosítása volt. A gyárak központi magját a középkortól kezdve megszokott módon az olvasztó, vagy műhelykemence jelentette, amelyek nyílásaiban 5—7 olvasztótégely helyezkedett el, bennük az üvegfúvóknak biztosított olvadt üvegmasszával. Az 1856-ban számba vett észak- és kelet-magyarországi üveghuták közül 12 volt 19. század eleji alapítású. Az 1856-ban nyilvántartásba vett észak- és északkelet-magyarországi huták nagyobbik része tehát új létesítmény volt és már kivétel nélkül csiszolóműhelyekkel, festőüzemekkel voltak ellátva. A gyártelepekhez lakótelep is csatlakozott a munkások számára, bolt és kocsma az alapvető szükségletek biztosítására. A huták energia- szükségletét néhány kivételtől eltekintve a víz biztosította, vízikerekek hajtották a törőmalmokat és működtették a csiszoló berendezéseket, fújtatókat. Az 1856. évi felmérés után 1871-ben és 1884-ben készültek újabb hivatalos statisztikai felvételek a Habsburg Birodalom gyáriparáról (Csiffáry 2006, 156; Hívért 1940, 31). Az 1871. évi adatok lényegében az 1856. évi felméréshez hasonló képet festenek az üvegiparról. Ekkor is 46 üveggyár volt a Magyar Királyság területén. Közülük továbbra is 18 üzemelt az északi és a keleti térségben. 1884-re azonban már elkezdődött az üveggyártás történetének gyökeres átalakulása. Az üveggyárak száma 41-re csökkent (Telkes 1895). Ezek közül azonban már több mint a fele, 22 üveggyár termelt Észak- és Kelet-Magyarországon, s ezek többsége már valóban a gyáripari szintet képviselte, vagy a gyáripari fejlődés útjára lépett. Észak- és Kelet-Magyarországon az üvegipar fejlődése, történetének alakulása két szálon futott. A vasútvonalaktól távol, 10—20, esetenként akár 70 kilométerre levő üveghuták rendkívül gazdaságtalanul termeltek és ezért a tulajdonosaik, vagy a bérlők nem tudtak fejlesztéseket végezni. Ezek a huták elavult fűtési rendszerű, közvetlen fatüzelésű olvasztókemencéket alkalmaztak. A huták termékeit úttalan utakon szekerekkel szállították a vasútállomásra, vagy az értékesítés helyszínére, a vásárokra. A szállítások során a törések miatt gyakori volt a 6—8%-os veszteség. Ezek a kedvezőtlen adottságú huták a 19. század közepétől egymás után zárták be kapuikat, fejezték be a működésüket. Erre a sorsra jutottak Sáros hutái. így a bártfai vasútállomástól 75 kilométerre levő Livóhuta, amely évente 768 mázsa közönséges öblösüveget és 576 mázsa ablaküveget állított elő 15 ezer forint értékben, 1866-ban szüntette be a termelését. 1879-ben oltották el a tüzet a bártfai vasútállomástól 35 kilométerre levő Hervató huta kemencéiben. Hervató hutában évente 600 mázsa közönséges öblösüveg készült 6000 forint értékben. A huták bezárásának folyamata az 1890-es években tetőzött. 1895-ben szűnt meg a termelés a Schönborn hercegek birtokán levő Felső- Hrabonica hutában, Ungvártól 31 kilométerre. 2000 mázsa közönséges öblösüveg és 200 mázsa ablaküveg volt az üzem éves termelése. 1898-ban Abaújban, a Károlyi birtokokon levő szalánci és sompataki huta, Borsodban pedig Gyertyánvölgy hutája zárta be kapuit. A morvaországi származású Schusselka Gusztáv gyertyánvölgyi üveggyára a diósgyőr-hámori vasútállomástól 20 kilométerre volt a kincstári erdészet területén, és évente 5000 mázsa öblösüveget, 300 mázsa ablaküveget gyártottak. Az előző hutákhoz hasonló sorsra jutott a nagyváradi püspökség almaszegi hutája Bihar vármegyében. A Nagyváradtól 30 kilométerre levő üzemben 1899-ben hagytak fel az üveggyártással (Veres 1989a, 70—74). A hagyományos technológiával termelő, közvetlen fatüzelésű huták közül utolsóként a Waldboth—Bretzenheim birtokon levő regéd hutában aludt ki a tűz 1916-ban. A II. Rákóczi Ferenc által alapított, több mint 200 éven át működő huta volt az utolsó olyan üzem Magyarországon, amely hagyományos technológiával működött, vagyis a termék előállítása során alkalmazott módszerek gyökerei évszázadokra nyúltak vissza (Takács 1966, 41). A hagyományos, közveden fatüzeléses kemencével ellátott huták közül csak azok bizonyultak életképesnek,
