A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - CSÍKI Tamás: Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében Lévay József életpályájának személyes tapasztalata alapján

Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében 391 fiság." Borsod vármegye főjegyzői hivatalát azonban nem csupán emiatt foglalta el, hanem mert „díszes állásnak tartottam. Anyagi helyzetem is javult vele, kétannyinál is több lévén díja, mint a tanári Fizetés. S ami nem csekély súllyal esett a mérlegbe, hogy ezzel a lépésemmel szüleimnek nagy örömet okoztam. " A főjegyzői teendők, amit három évtizeden keresztül, 1894-ig látott el, ambícióját teljesen kielégítették. Mint írja, sem kedve, sem becsvágya nem volt, hogy alispánként a megyei közigazgatás élére álljon, és még intenzívebben hárította el az országgyűlési képviselőséget, amiről lesújtó véleménye van. „Nem sokra becsültem ezt a »legnagyobb polgári megtiszteltetést.« Arra pedig éppen nem születtem, hogy a képviselőséget gebeszkedésre, és a magam előre menetelére lajtorjául használjam." Lévay mégis alispánként fejezte be hosszú közéleti pályáját. Melczer Gyula ugyanis 1894 őszén távozott a közigazgatás éléről, és barátai szorgalmazására végül vállalta a megbízást, ám alig egy év múlva, 1895 végén lemondott, és nyugállományba vonult (BALÁZS 1935, 35-40). Ezzel lényegében lezárult az életpálya öregkori felidézése, amelynek módja — aligha kétséges — az idős Lévay identitásának újraerősítését célozza. Ehhez mindenekelőtt szükséges a család eredetének a lokális és nemesi múltba való visszavezetése, de az elszegényedett szülők paraszti életformáját kompenzálta a műveltség felértékelődése és a szellemi pályák, az intézményesülő végzettség presztízsnövelő funkciója. Ez a mobilitás irányát is kijelölte: az életút ugyanis a református gimnáziumon és a jogakadémián keresztül, a tanári álláshoz, majd a presztízshierarchia élén álló megyei hivatalhoz vezet. Feltűnő továbbá, hogy a narráció az egyéni karrier alakulását a kollektív társadalmi és politikai minták: a passzív ellenállás 1850-es, '60-as évekbeli formáinak megvalósulásaként rekonstruálja, bár abban nyilvánvalóan egyéni döntések és szubjektív motivációk: a magasabb jövedelem, a nagyobb presztízs és nem utolsó sorban talán a lokálpatriarchizmus fogalmával kifejezhető mentalitás is szerepet játszott, ami Lévayt a vidéki nyílt, kedélyes és családcentrikus életformához vonzotta. (A költő kedvelt kifejezése erre a glebae adstrictus — a röghöz kötöttség.) Ezzel függ össze, hogy a visszaemlékezésben a tanári pálya és a megyei hivatal is a „közméltánylat" (a lokális közösségért fáradozás) terepeként jelenik meg, mind tanár-, mind tisztviselőtársaihoz bizalmas és „baráti szeretet" fűzi, s a narráció alapján aligha következtethetünk az identitását elsősorban meghatározó hivatalnoki étoszra. Nem akarja például elfogadni a hivatali pálya elismeréseként kapott harmadosztályú vaskoronarendet sem, politikai értékrendje pedig nem lép túl a Deák-pártiság erkölcsi ideállá emelt, hosszú évtizedekig változatlan felszínes közjogiasságán (BALÁZS 1935, 38-39). Amikor Lévay József elkészítette visszaemlékezését — ahogy említettük, 1899-ben — már javában írja naplóját, ami módot ad tapasztalatainak, mindennapjainak közvetlenebb bemutatására, illetve a kétféle elbeszélés- és emlékezési mód összehasonlítására. Az első bejegyzések időszakában — 1892 végén — a 67 éves főjegyző már „nyűgnek"érzi több mint negyed százada viselt hivatalát, majd 1895-ben a következőképpen összegzi a lezárt tisztviselői pályát: „Zajára, füstjére sohasem adtam sokat. Észre sem vettem, nemhogy áhítottam volna az együgyű véleményeknek előkelő hivatalomhoz kötött nagyra tartását. Nem voltam más és különb ember az alispáni székben, mint aminőnek mutatni fog ezután az íróasztalom előtt álló karosszék." (PORKOLÁB 2001, I. 61) A hivatali szerep és a személyiség integrálódásáról — talán e sorok is megerősíthetik — aligha lehet szó, s feltehetően ez okozza Lévay konfliktusát a fiatalabb és az országos politikai közéletből visszatérő, a centralizációt és a bürokratikus