A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

János István: Esze Tamás irodalmi recepciója

ESZE TAMÁS IRODALMI RECEPCIÓJA JÁNOS ISTVÁN Nem csupán nemzeti identitás, de még a személyes önazonosság kialakítása sem képzelhető el a kimagasló egyéniségek kultusza nélkül: bizonyos tekintetben a mitologikus világképek múltával a történelmi alakok veszik át a héroszvilág funkcióit. A mitologikus gondolkodás kezdete óta a hőskultusz mindig bele volt foglalva abba a mentális rendszerbe, melynek európai irodalmunkban legpregnánsabb, s hosszú-hosszú ideig modellértékű opusa Homérosz Iliásza, mely - némileg modern fogalommal élve - az első olyan történelmi narratíva, melyet egy közösség választ, mint történelmi értékrendet és követendő, példaadó magatartásmodellt, morális etalont. Aligha találunk olyan korszakot Európa történelmében, különösen a nemzeti önazonosság-stratégiákat kereső, formáló és azt jól vagy rosszul meghatározni, identifikálni kényszerülő időkben - mely időintervallumnak természetesen ma is kínlódó alanyai vagyunk -, melyben a nagy történelmi hősöknek ne jutott volna karizmatikus szerep. A történelemre való visszanézés, a reflexió, az identitás alapvető feltétele, mely nem csupán azt jelenti, hogy az ember önmagát múltbéli eseményekben vagy társadalmi struktúrákban definiálja, hanem vonatkozik ez arra a jelenre is, melynek legitimizációs bázisa, a történelmi struktúrák és események jelenre vonatkoztatott előadásmódja, melyet Jean-Franpois Lyotard „nagy narrációnak'" nevez, s a glorifikáció modern korokban is prosperáló módozata. Magyarországon ezt a karizmát, vagy modernebbül fogalmazva „a nagy történelmi narrációt" az irodalom alakítja ki. Ami Európa évezredein át belérögzül a kulturális tudatba, az nagyjából az antik héroszvilágtól kezdődően a középkor szentkultuszán és lovagi eszményén át a reneszánsz egyéniség-kultuszán keresztül a barokk hősideálig terjed. Művek sokasága jelöli a történelem útját, s mégis: minden mű egy-egy önálló sorsértelmezés, önálló, egyénre szabott történelmi narratíva. A történelem hőseinek recepciója hármas irányultságú: a történettudományos feldolgozás, a szépirodalmi recepció és a folklór. Voltak korszakok, mikor e három nem, vagy alig vált el egymástól, más korszakokban viszont a jeles személyiségekről, történelmi eseményekről és folyamatokról szóló nemzeti közmegegyezést a szépirodalom alakítja, olykor alig-alig véve tudomást a szaktudományok eredményeiről. Különösen így volt és így van ez hazánkban, ahol az irodalomnak mindig is szinte szakrális, karizmatikus szerep jutott: „A szépirodalmi alkotások: költemények, regények, esetleg drámai alkotások minden történettudományi munkánál hatásosabban kapcsolták az utókort a nemzeti történelem nagy egyéniségeihez és magához a történelmi múlthoz, teremtették meg a nemzeti hagyományt, alakították azt a »nagy narratívát«, amely nélkül nemzeti önazonosság, nemzeti tudat valójában el sem képzelhető."

2 Történelmünk nagyjai az idők folyamán leváltak a történelmi realitásokról, szimbólumokká, mítoszalakokká értékelődtek fel, hogy egy nép, nemzet stratégiájának közös szellemi alapját képezzék. Karizmatikus egyéniséggel bővelkedik kultúránk mindenféle 1 Jean-Francois Lyotard 1993. 2 Pomogáts 2003, 2. sz. 263