A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Marozsán Zsolt: Dohánytermesztők a Sajó-völgyben (A sajószentpéteri sváb kisebbség története)

1925. Julius 1-1927. szeptember 30-ig a mindenkori tanítói kezdő illetmény 10, 1927. október 1-től további intézkedésig 20%-ában állapította meg a vallás- és közoktatásügyi miniszter 63.754/1925. VIII. b. üo. szám alatti rendelete.

49 Ennek oka a kis számú hívek saját költségén keresztülvitt építkezése volt. A szerény lehetőségek közötti intézményfenntartást segítették az 1920-as években azok a miniszteri rendeletek, melyek alapján a kisgyőr-mocsolyás-telepi és a sajószentpéter-dusnok-csebpusztai római katolikus elemi iskolák számára ingyenes tanszersegélyt biztosított az oktatási tárca.

50 Ennek részeként kapott az iskola földgömböket, falitérképeket, métermértékeket. A közös telken található két épület iskolakápolnaként funkcionált egészen 1978-ig, amikor is új templomot épített az egyházmegye. Az egykori iskola ma már Közösségi Házként működik, a kápolna pedig ma is eredeti funkcióját ellátva szolgálja ma is az ott élők lelki életét. Sajószentpéter későbbi etnikai összetételét nagymértékben meghatározta a Sajóvölgyének szénbányászati kutatása, melynek következtében a 19. század végén sorra nyíltak a kisebb-nagyobb bányatársulások által üzemeltetett bányák, és a kibányászott szén hőenergiáját felhasználó üveggyár. A bányák, az üveggyár üzemeltetéséhez szakképzett munkaerőre volt szükség, és mivel Sajószentpéter közvetlen környéke ennek jórészt híján volt, az ország különböző iparvidékeiről próbáltak a tulajdonosok munkásokat idecsalogatni. Az ideérkezők nemzetiségi összetétele vegyes képet mutatott. Megtalálhatóak voltak köztük cseh, lengyel, román, német, szlovák és magyar etnikumú munkások is, döntő többségében azonban szlovákok és németek érkeztek Sajószentpéterre. A magyarországi bányászat, üvegipar ekkor már évszázados hagyományokkal rendelkezett, sőt Borsod vármegye első bányái sem az 1890-es években nyíltak. A Sajószentpéteren birtokos Xifkovics családnak már 1888-ban volt termelő szénbányája a község határában, az alacsi völgyből nyíló Kos-völgyben. Nem sokkal később a másik birtokos család egyik tagja, gróf Szirmay Alfréd is szénbányászatba fogott, és kezdte el mélyíttetni az Alfréd-aknát. E két bányát szerezte meg később a Magyar Állami Kőszénbánya Rt., és indította el sajószentpéteri szénbányászatát. Ezt nem sokkal később követte a Kőszénbánya Rt. által alapított üveggyár megnyitása is. A sajószentpéteri munkásság esetében is igaz az a megállapítás, mint a dohánytermesztő dusnoki svábok esetében, hogy a kiépülő bánya- és üveggyártelepre érkezők etnikai összetétele igen vegyes képet mutatott, valamint a telepre érkezésük időben is igen eltérően alakult. Az üzemek nyitásakor szükséges munkaerőt Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia különböző bányavidékeiről kellett összeszedni. A bányászathoz értő munkaerőt ezért a Felvidékről, elsősorban a Szepességből és Dobsináról

51 kellett betelepíteni, de érkeztek iparosok és tisztviselők a Monarchia más bányahelyeiről, sőt külföldről is. Mindez hatványozottan érvényesült az üveggyártásban, ahol még nehezebb volt szakképzett munkaerőt szerezni. A szakértelmet nem igénylő munkaköröket a környező falvakban és helyben élő parasztok töltötték be, többnyire idényjelleggel, ők voltak az ún. „kétlaki bányászok". 49 EFL. 1548: 3477/1925. 50 EFL. 1548: 2905/1925. 51 Egyházi anyakönyvek vizsgálata alapján kimutatható, hogy Sajószentpéterre is érkeztek az cgycdülláló német nyelvjárást beszélő és sajátos kultúrájú dobsinai bányászok, az ún. buléncrck, de a buléncrck fő célpontja az 1880-as évektől egészen az 1920-as évek elejéig a Dobsinához hasonlóan ércbányászattal foglalkozó Rudabánya.