A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

Frisnyák Sándor: Adalékok a Gödöllői-dombság történeti földrajzához (Tájhasználata 18-19. században)

számaránya Kistarcsán 84%, Vácegresen 77%, Kerepesen 69%, Isaszegen 62% és Csornádon 55%. A 19. században a magyar, szlovák és kisebb mértékben német lakosságú gazdasági mikrorégió folyamatosan átalakult, a 20. század első évtizedeire az asszimiláció következményeként az etnikai-szigetcsoport fokozatosan megszűnt.

19 A 18. században tehát a magyarok és más etnikumok közös munkájával teremtődtek újra a kultúrtájak és a települések. A telepítések az erdők és bozótosok irtásával kezdődtek. Az erdő mint természetes ökoszisztéma a Gödöllői-dombság egyik legfontosabb természeti erőforrása. Az erdőségek elsősorban vadászterületek voltak (pl. az isaszegi Szentkirály- és Szentgyörgy-erdő), de egyben olyan tartalékföldek, amelyek biztosították a lakosság épület-, szerszám- és tüzifa-szükségletét, a szénégetést, az állatok legeltetését és a makkoltatást, az erdei termékek (pl. málna, szamóca, szeder, csipkebogyó, mogyoró, gomba stb.) gyűjtését. A népi erdőhasználat (erdőkiélés) legfontosabb formája az állattenyésztéshez kapcsolódik. A tölgyerdőkben irtványfolyosókat és -szigeteket alakítottak ki, a településekhez közeli erdőszéleken pedig erdöirtással növelték a szántó-, rét- és legelőterületeket. A mikrorégió erdőségein haladt keresztül a pesti és váci révhez vezető állathajtó út, környékén erdei tisztásokkal, pihentetőhelyekkel és legelőerdökkel, ahol feljavították a piacra felhajtott marhákat (Ökörszállás, Göböljárás, Tehénjárás kert, Ökörtelek). Az erdei legeltetésért az állathajtók a községeknek fiibért fizettek. A tervszerű erdőhasználat (-gazdálkodás) Gödöllő és Isaszeg térségében a 18/19. század fordulóján kezdődik. A táj és a természeti erőforrások hasznosítása az évszázadok óta folyamatosan kialakult gyakorlat szerint történt, s ebben a magyarság és a felvidéki szlovákság munkakultúrája is megjelent. A mikrorégió 18-19. századi munkaföldrajzi képében a földhasznosítási formák (pl. a szántó, rét, legelő stb.) az egyes falvakban többé-kevésbé azonos módon helyezkednek el. A települések belsőségei (az épített környezet) a patakvölgyek ármentes térszíneit foglalták el, figyelembe véve a víznyerési lehetőségeket. A falvak szinte kivétel nélkül mind szalagtelkesek, a mikro-reliefhez igazodnak, de előfordul, hogy az egyes településrészek a halmazosodás jeleit mutatják (pl. Isaszegen a Templom-domb alatti telkek). A 18. században a Rákos mentén több faluban (pl. Szada, Isaszeg, Pécel) a belsőségétől elkülönülten szérűskertek is kialakultak, amelyek eredete és funkciója a helytörténeti munkákban nem eléggé tisztázott. Lehetséges, hogy ezek az osztott települések átmenetet képviselnek az alföldi kertes (kétbeltelkes) nagyállattartó és az olyan felvidéki szlovák falvak közt, ahol szérűskert-parcellák, ill. csűrös-pajtás kertek vannak a települések mellett. A belterület és a vízfolyás között többnyire rétek és legelők, az ártér-övezetben lápos-mocsaras területek, nyílt vizek, a patakot kísérő facsoportok, nádasok stb. jellemzőek. A 18-19. században, mint ezt a népi emlékezet is megőrizte, a patakvölgyek árterei az állatok telelőhelyei voltak. A domblejtőkön és az alacsonyabb völgyközi hátakon szántóföldi gazdálkodást, helyenként és koronként rét- és legelőgazdálkodást folytattak. A magasabb térszíneket (az Úri- és Valkói-hát dombsorát) és az Isaszegi-átjárónak nevezett széles szélbarázda boltozódásait erdőségek borították. A dombok déli, napsütötte (20-30°-os) lejtőin szőlőskerteket és gyümölcsösöket létesítettek (ezeket több helyen „Öreg-hegy"-nek nevezik). A térfelosztás, a határhasználat egyes munkahely-övezeteinek 19 Horváth L.-KovacsicsJ., 2000.