A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: A népviseletek a néprajztudomány látókörében

- ezen a kiállításon láthatókról is! Olykor csak gyanítható, olykor bizonyítható is, hogy a díszítőelemek halmozódása: a „szépségnek" vélt cifraság korlátozatlan túlburjánzása inkább az „idegeneknek" szóló gesztus, mintsem a helyi hagyományból következő belső igény kifejeződése. A kisiparral és a nemzeti piaccal való kapcsolatok kifejeződése a népviseletekben A parasztokat - minél inkább visszamegyünk a történeti időben, annál inkább - az önellátásra való törekvéssel lehet a legegyértelműbben jellemezni. Bár minden néprajzkutató jól tudja, hogy a feudális kor jobbágyparasztja sem volt-nem lehetett-teljességgel önellátó: el is adott, vásárolt is a városok piacán, mégis előszeretettel idézgetjük a két világháború közötti időszak paraszti ön-jellemzéseként, hogy akkortájt még „csak sóért, gyufáért, petróleumért kellett a boltba menni, minden mást maga termelt meg a paraszt - vagy megkereste, hisz az agrárbérmunkást is természetben fizették." Idézgetjük, pedig jól tudjuk, hogy az ilyen és hasonló szentenciákba belefoglalt általánosítások szó szerint nem, csak a szándékok-törekvések szintjén lehetnek igazak. Hogy mennyire nem volt igaz a „teljes önellátás", ez a 19. század végi - 20. századi parasztviseleteket felvonultató reprezentatív bemutató is bizonyítja! A figyelmes szemnek feltűnhet pl., hogy alig-alig fedezhetők fel olyan ruhadarabok (inkább csak a ki-kivillanó alsóruhák vagy az öltözet-kiegészítők között), melyek a kendertermesztésről és a „háziipari" feldolgozó munkáról: a szövésröl-fonásról árulkodnának. Bármennyire az egyik legfontosabb asszonyi tevékenységként tartották számon a parasztgazdaságok/ háztartások a saját ruhaanyag-előállítást, megérthető, hogy itt alárendelt szerepű a vászon mint alapanyag. Hiszen elsősorban a hétköznapi öltözködést szolgálta az asszonyok-lányok szorgalma és szaktudása! Az ünnepi öltözékek - íme - annak beszédes bizonyítékai, hogy a paraszti reprezentáció (ha úgy tetszik: magamutogatás, hisz, mint mondottam, az ünnepi viselet a külvilágnak szóló „üzenet" volt) az ipar és a kereskedelem teljes kínálatának figyelembevételét is jelentette. A virágozott bundák és szűrök vagy a posztóból varrt felsöruhafélék mára 17-18. században is a céhes keretek között dolgozó szakiparosok (szűcsök, szabók és szűrszabók) készítményei voltak. Ahogy a kapitalisztikus verseny miatt napról napra fogyatkozó létszámú kisiparos-műhelyekből került ki e népviseleti kiállítás legtetszetősebb, legreprezentatívabb, legdrágább ruhadarabjainak nagyobb hányada. És ez azt is jelenti, hogy a népviselet sok évszázados alakulás-történetéhez a parasztokat kiszolgáló, egyszersmind a mindenkori divatot is közvetítő szakiparosok tetemesen hozzájárultak. A városlakó és tanulóévei alatt külországi műhelyekben is megforduló, tehát az itthonitól különböző ízlésirányokkal is megismerkedő szakiparos persze jól tudta, hogy csak olyan ruhaneműt érdemes piacra vinnie, mely találkozik vevőkörének ízlésével, óvatosan-meggondoltan és ravaszul hozzáigazította tehát a messze földön már divatos és kelendő holmi szabásvonalát, díszítését az adott vidéken megszokotthoz. Ezért van, hogy bár a magyar népviselet korai, inkább csak írásos és képes források alapján kikövetkeztethető, mint múzeumi műtárgyakkal igazolható története arról tanúskodik, hogy az európai népeken át-áthullámzó divatáramlatok a Kárpát-medencébe is elértek, mégis maradt a magyar népviseletekben „magyaros" - ha úgy tetszik: „keleties" - jelleg.