A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - Tarczai Béla: Vae Victis - adalékok a hadifogság történetéhez

zettségeit a hadifoglyokkal szemben. Különös jelentősége van azoknak a rendelkezéseknek, amelyek a segélyszervezetek működésének biztonságát szolgálják. A Genfi Konvenciók néven ismertté vált jogi szabályozás 1864-ben indult, 1906ban és 1929-ben kiegészült. Ez a joganyag a harci cselekmények során megsebesült, megbetegedett vagy meghalt katonák és hadifoglyok védelmét szolgálja. Eszerint a hadifogolytartó hadsereg foglyaiért ugyanolyan felelősséggel tartozik, mint saját embereiért. Ugyanolyan ellátást köteles biztosítani, mint saját katonáinak. A hadifogoly csak szabadságát veszti el, emberi jogait nem. A szökést vagy annak kísérletét legfeljebb fegyelmi úton (kedvezmények megvonása) lehet megtorolni. Tilos a hadifoglyok átadása más államok részére. Fontos rendelkezés, hogy a fegyverszünet megkötése után, a legrövidebb időn belül - ez általában 3 hónap - haza kell bocsátani, vagy sorsukról az érdekelt országgal megállapodást kell kötni. Végül foglalkozik a szabályozás a hadisírok fenntartásával is. A hadifoglyok sorsának alakításában fontos szerepet kapott a Nemzetközi Vöröskereszt és annak nemzeti szervezetei. Fontos intézmény a védőhatalom. A felkért védőhatalom jogosult a jogi előírások betartását ellenőrizni. A szabályokat az államok többsége elfogadta. Ennek ellenére a 20. századi nagy háborúkban mindkét szemben álló hadsereg bőven követett el jogsértéseket, de keresett és talált mentségeket is. Ezek egy részét az előző fejezetben bemutattam. A „hadifogolyügy" Magyarországon Az 1939-45-ös világháború idején - Magyarország számára ez az időszak 1941. június 26-tól 1945. május 9-ig tartott - és a fegyverszünet megkötése után mintegy 350 ezer magyar katona jutott a nyugati szövetségesek fogságába. A szovjet hadsereg mintegy 650 ezer katonát, 300 ezer polgári személyt és 100 ezer „háborús bűnösként" szovjet bíróságok által elítélt magyar állampolgárt szállított ki a fogolytáborokba és a Gulágra. Az előző fejezetben leírtakból kitűnik, hogy ez a fogoly szedés törvénytelen volt, mindkét oldalon. Mentségek és magyarázatok születtek a tények legalizálására, de ezeken túl működtek a háttérben lappangó érdekek is. A nyugati szövetségesek fő indoka a háborús bűnösök, az SS és a náci főemberek kiszűrésének szándéka, a szovjeteknél a hadseregek rombolásának helyreállítása volt. Valójában mindkét oldalon szükség volt a nagy tömegű, olcsó munkaerőre, s ezen a hadseregek a jól kiagyalt munkabér- és elszámolási rendszer segítségével, busás haszonra tehettek szert. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a győztesek semmire se becsülték az ingyen munkaerőt s úgy gazdálkodtak vele, ahogy azt a túlélők visszaemlékezéseiben olvashattuk, hallhattuk. Magyarország a világháborúban történelme legnagyobb tragédiáját élte meg. 1945-ben a gazdaságilag és erkölcsileg romokban heverő ország új problémával kényszerült szembenézni, hadifogolyüggyel. Ez a gond nem csak a családokat, hanem a legfelsőbb vezető köröket is foglalkoztatta. Ezt az is bizonyítja, hogy a pártonkívüli Olt Károly által vezetett Népjóléti Minisztérium Központi Hadifogoly Irodát állított fel már 1945-ben. Ez az iroda Budapesten az Ó utca 12. szám alatt működött, és saját megfogalmazása szerint „hivatalosan" foglalkozott a foglyok és hozzátartozóik kapcsolatának szervezésével, a Magyar Kommunista Párt égisze alatt. Az akkori állapotokra jellemző - és ezt az Iroda közleményeiből tudhatjuk -, hogy alakultak szélhámos magánvállalkozások, amelyek azt hirdették magukról, hogy haza tudják hozatni a foglyokat, természetesen nem együttérzésből, hanem némi ellenszolgáltatásért. Most már tudjuk, hogy 689