A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

ezen keresztül a város hétköznapjaira is. A mesterré válás tehát anyagi és társadalmi konzekvenciákkal járt együtt. A miskolci asztaloscéh 1799. évi artikulusának záró része (45-51 pont) szabályozta a mesterré válás feltételeit. Alapvető követelményként fogalmazódott meg a vándorlás bizonyítása és a céhremeklés elkészítése. A legényeknek a remek előtt 3 évig tartó vándorláson, vagyis Miskolcon, majd az országon kívüli, bizonyított „ismeretszerző" úton kellett részt venni. Ha rendelkezett az igazoló okmányokkal, akkor elkészíthette remekét. Miskolcon az előírás szerint ugyanolyanok voltak a feltételek, mint a környékbeli céheknél. A 18. század végén egy sakktábla (spielbret), valamint „4 fele nyíló almárium" készítése volt a feladat. Ugyanilyen remek elkészítését írták elő a debreceni és a kassai céhszabályok is. Miután 1783-ban II. József kötelezővé tette az iparosok vasár- és ünnepnapi rajzoktatását, a remek kiegészült egy mintarajz készítésével is. A miskolci asztalosok céhszabályzatának 45. pontja szerint „az iíjú tartozik remekül tsinálni: úgy mint: Egy három fijókos almáriumot író fijókkal és fenn álló almáriummal együtt, és architektúrával együtt és egy ostáblát." Mindennek az elkészítési idejét a fő céhmester határozta meg az anyag és a díszítőtechnika alkalmazásával együtt: „akár kemény fábúl, akár pedig ki rakott munkával (azaz intarziával)". A mesterasztal megváltása a helyben lakóknak 15 rajnai forintba került, a vidékieknek pedig 7 rajnai forintba. Nem derül ki a szövegből, hogy a befizetett összegből mennyit költöttek lakomára, de a korabeli számadáskönyvek tanúsága szerint ezen a téren nem szerénykedtek jobban, mint a többi miskolci céh. A mesterasztal megváltása mellett a beálló mesternek még belépési taxát is kellett fizetni, hogy a céh tagjává váljon. Összességében a mesterré válás komoly anyagi megterhelést jelentett a céh tagjai sorába belépni szándékozónak. Az anyagi terhet nemiként csökkentette az, hogy ha a beállni szándékozó legény özvegy mesternét vagy céhmester lányát vett el feleségül. Ilyenkor „aki mesterré kíván tétetni, akkor csak egy ostáblát tartozik készíteni." Az artikulusok életbe lépését követően rövid időn belül, 1806-ban a Helytartótanács új céhszabályokat bocsátott ki és megkövetelte, hogy a céhek ehhez igazítva készítsék el szabályzataikat. A miskolci asztalosok súlyos anyagi terheket vállalva többszöri nekirugaszkodás után csak 1823-ra íratták meg ezt a mindennapi életüket befolyásoló dokumentumot, amelyet központi jóváhagyás után Borsod vármegye közgyűlése az év „Kiss-Asszony havának 6dik napján" hirdetett ki. A 49 cikkelyből álló oklevélből a céh valóságos működésére vonatkozó adalékokat alig tudunk meg, mivel - más céhekhez hasonlóan, mint pl. Debrecen - legtöbbször szó szerint átvették a központi céhlevél minden magyarországi céhre kötelezővé tett artikulusait. Sokszor még abban az esetben is így jártak el, amikor tudjuk, hogy Miskolcon mások voltak a szokások. Az nyilvánvalóan kitűnik, hogy a céhek önállósága a 19. század elejére már minimálisra zsugorodott. Megszokott jelenséggé vált, hogy a tanács minden céhgyülésre kiküldte a maga „Kommissarius"-át, aki így közvetlen kapcsolatot tartott fenn a céhhel, szava, utasítása az iparűzés legapróbb, olykor még szakmai részletében is döntő volt. Az 1799. és az 1823. évi céhszabályzatok közötti lényeges eltérés a legények helyzetével foglalkozó cikkelyekben mutatkozott elsősorban. Az 1823-ban kiadott szabályzat szigorította a legények munkavégzésének feltételeit, és az előírások megszegőivel szemben súlyos büntetéseket foganatosított. Kötelezővé tette, hogy a céhek a legények viselkedéséről és mesterségbeli jártasságáról szóló tanulólevelet (Kundschaft) állítsanak ki, melyet vándorévei alatt az új munkahelyeken köteles a legény bemutatni. A tanulóvá 36 HOM HTD. 16.10.1. „Felséges 1-ső Ferentz Sánáti és Királyi Kegyelmes rendelése által meg nyert újj Privilégiuma az Nemes Asztalos Czéhnek". 92