A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

viszonyokhoz alkalmazva alakítgattak. A miskolci mesterek 51 pontba foglalt szabályzatának első fejezetei (1-5 pont) általános alapelveket rögzítettek. A kor szellemének megfelelően a törvények fontosságát és szükségszerűségét hangsúlyozva jutottak el az egyes iparos érdekének kifejezéséig. A törvények a Mindenhatótól származván az uralkodókon keresztül jutnak el a néphez. Az „Istenszeretet minden Emberekk állapottyárúl gondoskodván, hogy tudniillik kiki az életben bátorságossan élhetne, s maga előmenetelét minden akadály nélkül munkálhatna, s javait gyarapíthatná." Az általános alapelvek között különös jelentőséget tulajdonítottak a mesterséget üző iparosok egyenlőségének, hogy a „Vallásnak vagy Nemzetnek különbözése miatt nem szabad senkit is megvetni vagy akármelly leg kisebb illetlenséggel, vagy csúfsággal illetni." A céhszervezetbe kerülés egyetlen és kizárólagos útja a remeklés útján történő mesterré válás. A szabályzat 6-16. pontja az elöljáróság összetételét és feladatkörét határozta meg. A céh vezetői a következők voltak: Fő céhmester, kis céhmester, atya mester nótárius, kis bejáró mester, ifjú mester, dékán és ládalegény. Az elöljáróság feladatköre lényegében ugyanazokat az elemeket tartalmazta, mint a korszakban ez általánosan jellemző volt. A céhgyűléseket minden év első napján tartották, és az elöljáróságot ekkor választották meg egyéves időtartamra. A fő céhmester- a társulat első számú vezetője - irányította az iparosok közösségi életét, felelt a munkájukért és a céhszabályok maradéktalan betartásáért. A kis céhmester volt a céhláda őrzője, a céh kincstárnoka. A nótárius vezette a jegyzőkönyveket és a számadásokat. Az atyamester gondoskodott a városba érkező legények munkába állításáról, és utasította az ifjú mestert azok elszállásolására a legényszálláson, a Herbergben. Az ifjú mester tisztét mindig a legutoljára felavatott céhmester látta el. 0 volt egyben a szolgálómester is, vagyis minden olyan megbízatásnak eleget kellett tennie, amire a fő céhmester utasította. E legények elszállásolásán túl egyetlen konkrét feladata volt csupán. Minden negyedik héten felkereste a legényeket a Herbergen „a legények közt fenn forgandó dolgokat meg vizsgálni és el intézni." Tehát részint olyan kötelessége is volt, ami általában más céheknél a dékánra, hárult. A miskolci asztaloscéh dékánja felügyelte a legények életét, minden vasárnap és ünnepnap megjelent a legényszálláson, az ügyes-bajos dolgok elintézésére. A bejáró mester a fő céhmester „képiben járt el", amikor a műhelyeket felkeresve a munkavégzés menetét, a termék minőségét vizsgálta meg és ellenőrizte a céhmester és a legények, illetve inasok közötti kapcsolatot szabályozó regulák betartását. A artikulus igen terjedelmesen, 22 pontban (17-38 pont) rögzítette az inasok és a legények viselkedési szabályait, a munkavégzéssel kapcsolatos kötelmeket, a kor általános szokásainak megfelelően. Az ezektől eltérő sajátosságok közé tartozik a legényláda tartása, amelynek kulcsát a dékán őrizte. A legények minden negyedik héten kötelesek voltak céhgyűlés elé vonulni, és ekkor 6 krajcárt fizettek a legényládába. A befizetett összeg felét beteg legények gyógyíttatására, vagy elhunyt temetésére fordították, míg a fennmaradó részből a városból eltávozó segélyköltségeihez járultak hozzá. A legények életének szabályzása bizonyára nagyon fontos lehetett a céhmestereknek, hiszen a legények olcsó munkaerőt biztosítottak nekik. A legények munkaideje reggel negyed 5-től este 7 óráig tartott. A legényekkel ellentétben viszonylag kis teret szenteltek az artikulusban a mesterek erkölcsi életének, viselkedésének (39-44 pont). A regulák közül a segélyezésre utalóak kaptak különös hangsúlyt. Minden céh életében nagyon fontos volt a mesterré válás szabályozása, hiszen csak a céhmesterek rendelkezhettek különleges előjogukkal. Ők tarthattak fenn műhelyt, értékesíthették termékeiket és befolyással voltak az iparosok szervezetének életére, majd 91