A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Siska József: Sajókeresztúr és Szirmabesenyő szőlőkultúrája

a két községben kialakult termesztési gyakorlat megismertetésére. A filoxéravész után sok minden változott ezen a téren is, de az évszázados, átöröklött ismeretek, mesterfogások megmaradtak. A következőkben recens adatok alapján a 20. századi müveléskultúrát mutatjuk be. A szőlő szüzföldi telepítése előtt a termőföldet legalább 60 cm mélységben megforgatják, trágyázzák. Az állatállomány fokozatos leépülése után szervestrágya helyett falevelet és műtrágyát használtak. A mélyforgatást, azaz a rigolírozást az 1960-as évektől már gépi erővel végzik. A szőlőtelepítés optimális időszaka november és április első fele. Az őszi ültetést eredményesebbnek tartják. A filoxéra előtt szűztelepítéshez vesszőgyökereztetéssel jutottak szaporítóanyaghoz. Utána kiépült a rezisztens oltványokat biztosító faiskola-hálózat, és akik megfizethették az ott beszerezhető árut, ilyet vásároltak. Leggyakrabban Abasárról, de többen is jártak távolabbi helyeken, például a Balaton-felvidéki Tapolca oltványtelepén, és onnan hozták az egy időben nagyon kedvelt olaszrizlinget. Oltással néhány helyi gazda is kísérletezett, de üzletszerűen nem foglalkozott vele senki. Maradt a rezisztens fajták vesszőinek gyökereztetése. A lakóház kertjének egy védett, fagymentes zugában ástak erre a célra árkokat. Betrágyázták, arra földet tettek, majd elhelyezték benne a szakszerűen levagdalt vesszőket, végül befedték, csirkéitek a téli hideg ellen. Áprilisban nyitották és állandóan locsolták, ha nem volt kellő csapadék. A megfelelő, erős gyökérzet kialakulása után használták fel. A sorok közötti pótlásra vidékünkön a homlítási, bújtatást alkalmazták. Az ősi módszer szerint a még jól termő szomszédos tőkéről kiválasztottak egy érett, java veszszőt. Ástak egy ásó szélességű, két ásónyom mély árkot, abba trágyát, rá kevés földet tettek. A vessző végét a pótlandó tőke karójához rögzítették, majd befedték. Egy év után levágták az anyáról. A tavaszi homlítás sikeresebb, mint az őszi a tapasztalatok szerint. A szőlőmunkák időpontját, mint minden mezőgazdasági tevékenységet az időjárás nagyon befolyásolta. Ha nem hosszú a tél, már márciusban lehet metszeni. Ez a munka nagy szakértelmet kíván. Az 1970-es évekig a karótámaszos, alacsony, bakszarvas tőkemüvelés volt az általános. A kifejlettnek számító, négyéves tőkén a mai napig négy, három rügyre visszavágott termő és két ugarvesszőt hagynak. A magasabb törzsű, huzalvázas művelés egészen más metszéstechnikát igényel. Az 1970-es évektől kezdve lassan araszol előre ez a módszer. Az itt lévő hobbikertekben viszont már kizárólagosnak számít. A metszés után következik a nyitás, ha már a föld fagya kellően felengedett, a nyitáskor vagdalják le a léggyökereket, hogy az oltvány az alanyt le ne rúgja magáról. Ekkor cserélik ki az elkorhadt karókat is. A további szőlőmunkákat a magángazdálkodás időszakában igyekeztek összehangolni a többi kultúrnövény körüli tevékenységgel. A kapálásnál például nincs gond ezzel. A permetezés azonban nem tűr halasztást. Ha ködöl a hegy, akkor menni kell. Minden elvesztegetett nap eső után, a termés elpusztulásának veszélyét rejti magában. Az 1970-es évekig kizárólag bordói lével permeteztek, minimum három alkalommal, de leginkább szükség szerinti gyakorisággal. Ez férfimunka, akárcsak a kapálás a legtöbb családban. Az utóbbi tevékenységbe csak a lazább talajú ültetvényeknél segítenek be a nők. A kocsolás, hajtásválogatás, kötözés, tetejelés valamikor női tevékenységnek számított. A gazdák elismerték, hogy ezeket a babrás munkákat sokkal ügyesebben és rövidebb idő alatt elvégezték a lányok, asszonyok. A kapálást ma már a sorközökben a kerti gépek könnyítik. A vegyszeres gyomirtással is próbálkoztak némelyek, de ettől a gazdák H

H. Szabó B.,é.n. 10-33. 504