A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Dobrossy István: Görög, magyar, zsidó boltok és üzletek Miskolc belvárosában a 18-19. században

A görögök (zsidók és más csoportok) kereskedelmi tevékenységének elemzésében, az igényeket és szükségleteket egyaránt befolyásoló áruk kínálatában, a helyi igények változásában, konkrétan az életmód vagy az öltözködés vizsgálatában fontos forrásanyagot szolgáltatnak az árszabások. A korabeli fogalomhasználat szerint a limitációkat az önkormányzati szervek, a megyék és a városok határozták meg, s ezekről nemcsak egymást, hanem ami ennél fontosabb volt, az érintett céhes mesterségek képviselőit, vásári árusokat, kereskedőket egyaránt értesítették. Az írásba foglalt szabályozók időszakonként persze változtak, de mégis egységesítő-korlátozó elemként működtek sokszor több vármegye területén is. Ebben a gyakorlatban a Helytartótanács egy 1824. december 21én kelt rendelete (31.583. sz.) jelentett lényeges változást, ugyanis ekkortól eltiltották a vármegyéket a helyi árak alakításának jogától. Életbe léptek a mindenütt egységesen érvényes árak, egy új árrendszer, amelyen belül az egyes értékek a konjunktúrának (vagy dekonjunktúrának) megfelelően változtak. Számunkra az önkormányzati szervek „árképzése" a fontos, hiszen a görög kereskedőkhöz kötődő áruértékesítés 1824-ben már nem volt számottevő. Az a legkorábbi árszabás, amely a különböző céhes mesterek árui között, illetve azon túl először sorolja fel a kalmárok áruit, a selyemféleségeket, az arany és ezüst értékeket, általánosságban a Törökországból behozott portékákat, fűszereket, más vidékekről idekerült és itt értékesíteni szándékozott gyolcsokat, 1706. augusztus 2-án keltezett, s magyar nyelvű jegyzőkönyv formájában ismeretes. A limitáció Borsod megye egész területére és Miskolcra volt érvényes. Ez ugyan nem bizonyítéka a görög kompánia meglétének, de közvetett bizonyíték arra, hogy a „törökországi áruk és fűszerek" nem véletlenszerűen jutottak el hozzánk, hanem elsősorban vásárokon való előfordulásuk miatt áruk már meghatározható volt, tehát közvetítői, a görög kereskedők megfordultak, ha nem is éltek véglegesen megtelepedett életmódot itt. A 18. század elején mit tartottak törökországi árunak? A limitáció 48-féle terméket sorol fel, s mint kitűnik, nem azért, mert onnan származnak, hanem mert akik kereskedtek vele, azokat nevezték „törökországi" kereskedőnek. Ezek a következők: skófium (hímzésre használt arany- vagy ezüstfonál), sodratlan selyem (közönséges selyem), portai sodrott selyem (= török), karmasin (vörös festék, vagy ilyen színű textil, több változatban), kordovány (szattyán, kecskebőr, változatai: törökországi, középszerű, öregsárga, kisebb, alábbvaló, fekete), szattyán vagy veres bőr. A ruházati cikkek, vagy viseletdarabok közül a papucs, amely lehet karmazsin és kordovány, a csizma, amely lehet török karmazsin cselebi, a lábbelibe való kapca, amely lehet török karmazsin, török kordovány és török szattyán. A takarófélék közül a paplan (lehetett dupla-öreg, alábbvaló, jó-közönséges), pokróc (lehetett: sebessy és orosz), szőnyeg (lehetett öreg és közönséges). Az élelmiszerek között találjuk felsorolva a malosa (mazsola) szőllőt, a citromot és a rizskását. Feltűnik még a bagazia (festett vászon, amely lehet kék és veres), a bagaria (festett bőr), a török selyem (a selyemnél a keszkenő), az aba, vagy török posztó (amely lehet: fehér és vörös), valamint a csujtár, amely lehet öreg és alább-való. (Az árak csupán egymáshoz viszonyítva értelmezhetők. A skófiumból 1 levél 10 Rfrt, 1 db dupla, s idős paplan 16 Rfrt, 1 db közönséges szőnyeg 8 Rft, még 1 vég vörös abaposztó 5 Rft volt ekkor.) A „fűszerszámok" a törökországi portékák után kerültek a felsorolásba, s nyilván közülük több a törökgörög kereskedelmi úton jutott el hozzánk. Ilyenek 40 Vö. Hőgye I.-Seres P.-né. 1980. 1-123., az árszabások magyarországi alakulásához 1. Domonkos O.Kiss M.-Nagy bákay P., 1996. I—II. köt. 41 B.-A.-Z. m. Lt. IV. 501/a. 15. köt. 45-64. 253