A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

elvándorolva céhet alapítottak maguknak a városban. A miskolci céh alapításának körülményei még nem tisztázottak, további kutatásokat kívánnak. A 19. század első felében a térség több városában is alakultak építőipari céhek, ami azt jelzi, hogy egyrészt volt elég mester a testület létrehozásához, másrészt a mesteremberek egy része, nyilván gazdasági megfontolásokból szükségesnek tartotta a céhalakítást. Az építők számának emelkedését csak a céhek akadályozhatták: egy adott településen és vonzáskörzetében a céh tagjai valószínűleg limitálták az egy időben mesterként működő tagok számát, ami elsősorban nem a versenytársak számának korlátozását jelenthette, sokkal inkább arra törekedtek, hogy mindegyiküknek jusson elegendő olcsó munkaerő: legény és inas. Az építőipar a leginkább munkaigényes ágazata volt a kézművesiparnak, egy mesternek komolyabb munkák felvállalásához akár tucatnyi legényre is szüksége volt, csak akkor lehettek biztosak a megélhetésükben, ha a legények mesterré válását akadályozták. A céh szabályozta a munkavállalás feltételeit, a tagok feloszthatták maguk közt a piacot, és ami a legfontosabb, a testület felléphetett a céhen kívüliek ellen. Korszakunk végéig a térségben az építőiparban dolgozók létszáma folyamatosan növekedett, bár ez az állítás a céhek tagságára nem igaz. A városokban és falvakban számos kontárnak titulált szakember dolgozott, akik nem föltétlen voltak tudásuk szempontjából is kontárok, csak nem tudtak vagy akartak csatlakozni egyik céh tagságához sem. A települések birtokosai általában megvédték őket a hatóságok zaklatásaitól, mivel szaktudásukat jól hasznosíthatták. A nagyobb uradalmak alkalmaztak kőműveseket az épületeik karbantartására, felújítására, ezek szabályos szerződéssel dolgoztak az uradalmak részére.

28 A 19. század második felében a városiasodás térségünk gyorsabban fejlődő mezővárosaiban is jelentős változásokat hozott a települések arculatát illetően. Minden város szeretett volna méltó középületeket emeltetni, a módosabb polgárok lakásigényei is emelkedtek, így az építőipar számára évtizedes konjunktúra kezdődött. A kereslet óriási volt, amit a céhes mesterek már csak üggyel-bajjal tudtak kielégíteni, viszont a céhen kívüli pallérok minden korlátozás nélkül vehettek föl legényeket a felvállalt építkezésekhez. A megbízások elnyerésében elsődleges az ár volt, a munkákért folyó versenybe csak azok tudtak bekapcsolódni, akik versenyképes árakkal dolgoztak. Korszakunk végén megjelennek az építési vállalkozók, olyan tőkeerős szakemberek, akik bármikor képesek rugalmasan alkalmazkodni a megrendelők igényeihez, képesek beszerezni az építőanyagokat, vagy akár azok kereskedelmét is kézben tartják, és saját maguk már nem végeznek fizikai munkát, csupán a szervezéssel és az ellenőrzéssel foglalkoznak. Az építőszakma a századfordulóig tartó konjunktúrától fűtve soha nem látott virágzásnak indul a térségben, a városok legtöbb középülete ebben az időszakban épül. " Rozsnyón 1819-ben kap privilégiumot az ács-, kőműves-, kőfaragó-, lakatoscéh, Rimaszombatban 1820-ban ács-, kőműves-, molnárcéh működik, Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon valamikor az 1820-es években alakítanak vegyes építőipari céheket. Céhkataszter 1975-1976. 28 Az újmassai kohó és a hámorok mellett a vasgyár alkalmazásában 1820-ban 4 kőműveslegény, 1829ben 1 kőműves, 1834-ben 2 kőműves dolgozik. KKM. DGY. 72. 4. 56.; Porkoláb L., 2003. 96.; és Németh Gy., 2000.392. 133