A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Irén: „Álljunk illően, álljunk félelemmel!” Az állás, ülés és térdelés szokásai a magyarországi görög katolikus vallásgyakorlatban

A keleti keresztények körében az állás kitüntetett imahelyzet maradt, amelynek jelentős egyháztörténeti tradíciói vannak. A kitartó állás hosszú imával kísérve alkalmas volt baj elhárítására vagy valamely kérés kiesdeklésére. Legszemléletesebb példája az állva végzett aszkétikus imának Oszlopos Szent Simeon, aki negyven évig állt folyamatosan imádkozva minden segédeszköz nélkül egy oszlop tetején. Az állás ima közben kifejezi az ember önállóságát, öntudatát, szabadságát, méltóságát, az istenközelséget, azt, hogy az ember Isten képmására teremtetett, és részesül annak hatalmából. Az ókeresztény egyházatyák szerint az embert az állattól az állás módja is megkülönbözteti, mert az állat, amikor áll is, horizontális síkon teszi, az ember pedig vertikális síkon felfelé törekszik belső világosságának megfelelően.

13 Ebben az értelemben az állás nem csupán egy testtartás, hanem a lélek mozgását is hivatott kifejezni, hogy az ember földi mivoltából felemelkedjen az égihez. Ugyanakkor kifejezi az alázatosságot és a hódolatot, ahogy a rabszolga áll ura előtt s a tanuló tanára előtt. Az ember azért áll Isten előtt, mert az ő szavát, utasítását várja, mint elöljárója előtt áll Isten előtt. Az álló imahelyzet hagyományának megfelelően a keresztény templomokban eredetileg nem voltak ülőpadok. Az ülés mint imahelyzet csak később jelenik meg a kereszténység történetében, ott is először a nyugati egyházban. Az ülés Az ülés ima közben vagy bizonyos imák alatt a világ számos népénél elterjedt szokás. A hinduk a jógában megszámlálhatatlanul sok ülésfajtát különítenek el. A buddhizmus gyakorlatában az ülés az elmélkedés ideális testhelyzete, pl. Buddha egy fa alatt ülve egyenes tartással kapta meg első megvilágosodását. Mindkét esetben az ülés a földön vagy a templom padlóján történő ülést jelent. Az iszlám vallásgyakorlatában a dervisek a tánc előtt előrehajtott fejjel ülnek.

14 Az ókori zsidók körében is ismert, de nem elterjedt az ülés mint imahelyzet. A keresztények körében a liturgia bizonyos részeinél megengedett volt az ülés, de a görög-római hagyomány hatásainak köszönhetően az ülés sokkal inkább a restség, illetlenség kifejezője volt Istennel szemben. Ugyanakkor a keleti szerzetesség aszketikus formájában az ún. hesychaszmus imagyakorlatában, ahol a nyugalom nagy értéknek számított, a helyes ülést mint a nyugalom megvalósulását tekintették. A kereszténység mai gyakorlatában a keleti egyház gyakorlatától idegen leginkább az ima közben történő ülés. A protestáns egyházak körében szinte kizárólagos testhelyzete az istentiszteleteknek. Az ülés lehet segédeszköze és kifejezőeszköze az imának. Mint kifejezőeszköz jelentheti az imádkozó lemondását önmagáról, saját cselekedetről, a koncentrációt, nyugalmat, Istenre való figyelést és elmélyülést. Kifejezheti azt, hogy aki Isten előtt a templomban nyugodtan ül, az védelemben, biztonságban érzi magát. De lehet a kimerülés, gyász, bánat, összetörtség, fáradtság kifejezője, amit elsősorban az Istennel akar megosztani (Zsolt. 137.1.). Az ülés tehát kifejezhet egy belső kapcsolatot az Istennel. Magában az üléssel kapcsolatos szavakban is kifejeződik az utalás egy felsőbb hatalomra: törvényt ülni, bírói szék, szentszék, trónoló Isten. Ebben az értelemben, amikor az ember imádság közben ül az Isten színe előtt, ezzel azt is kifejezi, hogy osztozik vele a hatalomban. Jézus megígéri tanítványainak, hogy mellette fognak ülni (Mt. 19,28., 12 Ohm 1948. 326. 13 Uo. 327. 14 Uo. 333. 663