A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Alabán Péter: Paraszti gazdálkodás és társadalom Domaházán a dualizmus idején és a Horthy-korszakban

lehetett, ezért is nevezik „Tó" vagy „Tő" völgyének, míg a másik, az innen eredő és keleti irányba folyó Hangony-patak völgye. A 18. századig a Hangony megyehatárt jelentett Gömör és Borsod között; a délkeleti rész később is az utóbbihoz tartozott. A község fekvése rendkívül sajátos, hiszen négy megye (Borsod, Heves, Nógrád, Gömör) találkozásánál helyezkedik el vízválasztó hegyekkel körülvéve. Északnyugaton a Szlovák Köztársaság határolja. A közigazgatási hovatartozás tekintetében Domaházát 1849ben Gömör és Kishont, 1861-ben pedig ismét Borsod vármegyéhez csatolták. A helységnévtárak tanúsága szerint 1924-ben Borsod, Gömör és Kishont közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) vármegyéhez, 1938-ban Borsodhoz, 1945-ben BorsodGömör megyéhez tartozott, majd végleges helyét 1950-ben Borsod-Abaúj-Zemplén megyében jelölték ki.

5 Lakosságának száma csak lassan emelkedett, szemben az Ózd és Borsodnádasd közelében fekvő helységekével (pl. Sajóvárkony, Uraj, illetve Hódoscsépány, Járdánháza); a vizsgált periódus első felében alig haladta meg az 1000 főt: 1869-ben 876, 1900-ban 881, 1910-ben 974 fő volt az összeírt jelen lévő polgári népesség a faluban. A két világháború közti időszakban a tényleges és a természetes szaporodás is növekvő tendenciát mutatott, így 1920-ban 1032-en, 1930-ban 1076-an, 1941-ben pedig már 1118-an laktak Domaházán.

7 A népmozgalmi adatok tekintetében a születések számánál mindvégig magasabb értékeket találunk, mint a halálozások esetében. A foglalkozási megoszlás a mezőgazdaság dominanciáját mutatja: 1920-ban a keresőknek még csupán alig 4%-a dolgozott az iparban, mely arány 1945 után jelentős mértékben emelkedett. A település történetének egyik legfontosabb forrásanyagát a helynevek jelentik, melyekre vonatkozóan először a Pesty Frigyes által 1864-ben kezdeményezett országos gyűjtés szolgáltat információkat. Értéküket főképp az adja, hogy belőlük következtethetünk az eredeti növénytakaró jellegére (pl.: bükkös, tölgyes, nyíres, füves), sőt sok esetben a településviszonyokra is olyan korszakra vonatkozóan, amelyből nem állnak rendelkezésre írott források. Egy falu tekintetében nagy jelentőséggel bírnak a dűlőnevek, melyek egy része a tagosítás során eltűnt a későbbiekben. Pesty az egyes helynevek felsorolása mellett feltüntette az adott terület jellegét (szántóföld, mező, kaszáló, szőlős, irtvány, folyó, patak, vízmosás, hegyoldal, berek, erdő stb.) is, ami a földterület hasznosításának és a gazdálkodás módjának korabeli viszonyait tükrözi.

8 Pestyhez hasonló szempontok alapján 1977-ben id. Dobosy László helytörténész is folytatta a helynevek gyűjtését. A leírtakból világosan kitűnnek a domaházi határ kedvezőtlen természeti adottságai: a szántókat olykor legelőként (pl.: Gyalog-út lápa) használták, s gyakran a művelésre alkalmas részek hiánya folytán a sík terület (pl.: Petykefar alja) mellett néhol a hegytetőt is felszántották (pl.: Farkas-lápa lapossá v. Utasárnyéka). Legelőket a hegyekben alakítottak ki, melyek közül némelyik korábban szántóföld volt. Utóbbira jó példa az egykor Kalyitka-főnek (v. Utasfő) nevezett terület, mely egyben átjáró helynek számított az itt élőknek a Rima völgyébe, Feled és Rimaszombat irányába. Erdőre utaló szántó- és dűlőnév például: Bércfa, Cserelápa, Mogyoróska, Szederjes. Az erdőkön, hegyeken át vezető, sokszor csempészkedésre használt utakra több barkó faluban is szintén a helynevekből következtethetünk. Domaháza esetében ilyenek pl.: Vásár út, Vásár út fő, Vásár út vereje. 5 Turkovics B., (szerk.), 1996. 112. 6 Népszámlálás, 1882, 1902, 1912. 7 Népszámlálás, 1923, 1932, 1976. 8 Pesty F., 1988 [1864]. 92-94. 648