A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Papp János: Egy bükkaljai település gazdasága és társadalma a 16-20. században

és pelyva beszerzése senkinek nem okozott gondot. Igen érdekes, hogy házépítésnél szakképzett, mesterlevéllel rendelkező mester, kőműves fogadása nem volt jellemző. A faluban volt 4-5 ún. „ügyes ember", aki valamikor elleste a mesterségbeli fogásokat, és aztán a faluban felvállaltak minden ilyen munkát. A segédmunkát minden esetben a háznép vagy a rokonság adta. Az alapanyagok beszerzése és a munkaerő megszerzése után, késő tavasszal kezdődött a tényleges munka. Először az alapot (fundamentum) rakták le. Kötőanyagként sarat alkalmaztak. Az épületek falazata is hasonló technikával készült. A 20. század elején épült házakon még jellegzetes kisméretű, szűk ajtók, ablakok voltak. Egy-két hetes száradás után felrakták a födémszerkezetet. Felkerült a sárgerenda vagy folyógerenda, majd ezekre a keresztgerenda. A nagyobb fesztávolságú épületeknél mestergerendát is tettek, amely vastagabb volt, mint a többi, hogy tehermentesítse a födémet. A padlást először ledeszkázták, majd fölülről 5-8 cm vastagon letapasztották pelyvás sárral. Kisgyőrben az uralkodó tetőtípus a nyeregtető volt. Tetőfedő anyagnak a 20. század elején még zsúpot alkalmaztak.

98 A felvert zsúptető akár 15 évig is kitartott és gyorsabban is elkészült. Néhány ház nádtetős fedéllel is bírt. Ezekhez a nádat a harsányi halastó mellől szerezték be. A 20. század elején kezd elterjedni a cserepes, valamint a palás tető. A cserepet a görömbölyi téglagyárból szerezték be, míg a pala a falu határában fekvő palabányából került ki. A kisgyőri pala a déli Bükk-vidék egyik legjobb minőségű, legjobban hasadó kőanyaga volt. A leírásokból tudjuk, hogy a bánya 1929-ig működött, de akkor sem a legjobb kihasználással. Az építés utolsó munkafázisa a ház „bepucolása" volt. A kőfalakat kívül-belül kb. 5 cm vastagságban bevakolták polyvás sárral. A padlót is sárral tapasztották be, majd következett a meszelés. Kétszer rendes mésszel kenték be a falakat, míg harmadszorra kőport is kevertek a mészbe. Az udvarbéli építmények, ólak, kamrák, istállók, stb. a legtöbb esetben szintén kőből, hasonló technikával készültek. Az egyes portákat elválasztó kerítések kőből készültek, saját súlyuk tartotta össze őket. A nem főhelyen lévő kerítéseket sövényből, paticsból készítették. A kis- és nagykaput fából faragták. Alaprajzi tekintetben általánosnak tekinthető a szoba-pitar-komora elrendeződés, amihez külön bejárattal, de általában közös tetővel csatlakozott az istálló. Az építőanyagok, technikák, munkaszervezeti formák esetében nem nagyon találunk eltéréseket a módosabb és a zsellérsorsú népesség építkezése között. Viszont a gazdák azok, akik a leghamarabb fedték cseréppel az új házaikat, a hagyományos elrendeződést is kibővítették." A pitar mögé még egy helyiség, egy hátsó szoba került. Ennél a rétegnél figyelhető meg a kőmellvédes, kőoszlopos tornác, a gang megjelenése is. A tetőt ilyenkor „kiengedték" még kb. másfél méterre és kőből, téglából vagy fából készült oszlopokkal támasztották alá. A zsellérházakon ezzel szemben csak egy sárpadka, esetleg 60-80 cm széles, faoszlopos, mellvéd nélküli ereszalja jelzi a tornácot. A kemencét házilag készítették el. Alapja minden esetben kő volt. A kemence búbos részét vagy boltívesre rakott kőből, vagy fonott és kiégetett paticsból készítették. Aztán kívül-belül kitapasztották, és véglegesre kiégették. A kemence alján kb. 30-50 cm széles padka, ún. kocik futott körbe. Erre lehetett ülni, feküdni. A kemence felső, gömbölyded részét búbnak nevezték, míg a búb és a fal közötti hézag neve lett a sut.

100 A füstelvezetésre a szabadkémény szolgált. Az alul palástszerűen szétterülő, hasáb alakú Viga Gy.-Szabadfalvi J., 1983. 116-117. Viga Gy.-Szabadfalvi /., 1983. 118-120. Viga Gy.-Szabadfalvi J., 1983. 120-121. 492