A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)
Szabó Miklós-Czaylik Zoltán: Vaskohászat Északkelet-Magyarországon a Kr. e. 3. században: Sajópetri-Hosszú-dűlő
mint például a plasztikus díszítésű gombos lábú fibula (SZABÓ-GUILLAUMETKRIVECZKY 1997, 84, 77. kép, 183, XII. 14 sz.) a LT B 2-periódus elejére tehető (Ibid. 83-4.)' arrn a Kárpát-medencében feltárt kelta temetők Gebhard-féle 4. horizontjának felel meg (GEBHARD 1989, 125-6: Kr. e. 330/20; vö. SZABÓ 1995, 52: Kr. e. 310.). Ez az időpont azonban nem feltétlenül jelenti a kelták tömeges bevándorlásának kezdetét Kelet-Magyarország térségébe, hiszen a ma hozzáférhető anyagban a manai temető alapján definiált 3. horizont (GEBHARD 1989, 76 skk., 22. kép) típusai is megtalálhatók (Lásd pl. Muhi-Kocsmadomb 25 sír: HELLEBRANDT 1999, 218-9, LXXVIII. t. 5-16. sz. és LXXIX. T. 1-4. sz.; vö. MARÁZ 1981, 98.). Az eltemetettek életkorának ismerete nélkül azonban szinte lehetetlen megválaszolni azt a kérdést, hogy a kimutatható tipomorfológiai különbségek időbeli eltérést, vagy gwím'-egyidejűséget takarnak-e (vö. SZABÓ 1995, 53.). Kétségtelen viszont, hogy a magyar Alföld keleti peremén, a romániai Piskolt mellett feltárt temetőben egy, a klasszikus LT B 2-t megelőző LTB1-B2 (= Piskolt I) horizont jól definiálható (ZIRRA 1998, 153 skk.). Ettől a problémától függetlenül megállapíthatjuk, hogy a Sajópetriben kiásott La Téne-település a Kr. e. 4. század végén jött létre. Kialakulásában, s tanulmányunknak ez a fő témája, döntő szerepe lehetett a vasérclelőhelyekhez való hozzáférés lehetőségének. A kelta vaskohászat fontos regionális központjával kell számolnunk, melynek működése a közép La Téne-periódusba is belenyúlott (RAPPORT 1998, 31.). Valószínűnek látszik, hogy a település megszűnése az oppidumok kialakulásával függhet össze (SZABÓ-GUILLAUMETKRIVECZKY 1997, 85., vö. Bükkszentlászló-Nagysánc oppidumáról: HELLEBRANDT 1992, 37 skk.). A vaskohászathoz kapcsolható jelenségkör és leletanyag A vasércek helyben folytatott kohósításának legfontosabb bizonyítéka a nagy mennyiségben azonosított salak. Ez makroszkopikusan két fő típusra osztható: könnyű szilikátsalakra és nehezebb, vastartalmú kohósalakra. Szilikátsalak legnagyobb mennyiségben a település déli felének középső részén, egy kb. 40x25 m-es, nehezen lehatárolható területen került elő. A széleken az altalajjal egyre jobban elkeveredő, éles átmenetet csak ritkán mutató, 10-30 cm vastag, világosszürke salakréteg teljes mennyisége (nem számítva a gépi földmunka során eltávolított részét) óvatos becslés alapján is meghaladhatta a 200 m-t. Ugyanez a salaktípus nagyobb tömbökben, ágas-bogas szerkezetű darabokban két nagyobb gödörben is megtalálható volt; a salakos terület keleti szélén mélyített, tőle árokkal (kerítéssel?) elválasztott zónában lévő 95.5-ben és a 96.19-ben. Kisebb mennyiségben a 98.3-as, a 98.7-es és a 98.8-as, illetve a délkeleti részén feltárt 02.3l-es, 02.106-os és 02.110-es épületekből, valamint a 02.92-es gödörből is feltártunk könnyű szilikátsalakot. E salaktípushoz hasonló - vassalakkal együtt - a település északi részéről is előkerült, például a 02.23-as számú épületből. Kohászati vassalakot jelenleg csak a lelőhely északi részén feltárt épületekből (02.18-as, 02.20-as, 02.23-as, 02.29-es), illetve a 02.21-es gödörből ismerünk. Különösen sok került elő a 02.23-as épületből, együttes mennyisége mintegy 0,5 m 3-re, súlya 40 kg-ra becsülhető. Az egyes darabok nagysága a pogácsamérettől az öklömnyiig terjed, formájuk általában szabálytalan, bár vannak köztük 8-10 cm-es átmérőjű, cipó alakú darabok is. A lelőhely déli részén, a salakos zónától keletre egy 3x3 m-es, lekerekített négyzet alakú gödörben nagyobb mennyiségű (kb. 4 m 3 ) karbonátos kőzetanyagot tártunk fel. A 10-30 cm-es blokkokból álló kupac mellett korhatározó kerámia nem volt. Hasonló méretű karbonátos kődarabokból álló kisebb kupacot a salakos zónától 30 m-es 129
