A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Pirint Andrea: Főúri ősgalériák emlékei a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

FŐÚRI ŐSGALÉRIÁK EMLÉKEI A Herman OTTÓ MÚZEUM KÉPZŐMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉBEN PIRINT ANDREA A 17. századtól kezdődően az arckép volt a magyarországi festészet legnépszerűbb műfaja. Az idők folyamán fokozatosan módosult a portréval szembeni elvárás. Mást kívánt láttatni magáról egy 17. századi főúr, és mást a kétszáz évvel később élt, szellemi tevékenységet folytató arisztokrata. Ahogyan változott a gondolkodásmód, módosult az értékrend, úgy alakultak át az arcképfestészetben hagyományt teremtő kompozíciós megoldások, oldódott a festésmodor, s nyert teret az egyéniség láttatása. Ennek a nagyon lassú, majd a felvilágosodás hatására a 18-19. század fordulóján felgyorsuló fejlődésnek igen szép emlékeit őrzi a Herman Ottó Múzeum Képzőművészeti Gyűjteménye. Helytálló a „dicsekvés" a családi portrésorozatok tekintetében is. 1909-ben a sályi kastélyból, özvegy Fáy Kálmánné hagyatékából öt, a Fáy család tagjait ábrázoló portré került múzeumi kezelésbe,

1 1997-ben a Görgey család háromdarabos arcképsorozatával lett gazdagabb gyűjteményünk.

2 A polgárság körében is általánossá váló gyakorlatot példázzák a szarvasi gombkötő, id. Kollár Gottfried és nejének, valamint ifj. Kollár Gottfried és feleségének portrépárjai.

3 Jelen tanulmány a hazai családi arcképfestészet fent említett, 19. századi példáit megelőző időszak emlékeiről szól; olyan portrékat vallat, melyek egykor főúri ősgalériák részét képezték. A társadalom vezető rétegének tagjait ábrázoló portrék a 17. század közepétől kezdve álltak össze sorozattá. E galériák a nemesi öntudatból táplálkozó őskultusz látványos megnyilvánulásai, amelyek nemcsak itthon, de Európa-szerte az udvari kultúra részét képezték. Egy olyan korban, melyben mindennél előbbre való értéket jelentett a társadalmi rang és származás, magától értetődő módon alakult ki a család dicső tagjait megörökítő képmások reprezentatív sorozata, amely több volt, mint képgyűjtemény; a portrék relikviákként, a nemesi mivoltot igazoló dokumentumok módjára sorakoztak a rezidencia dísztermében vagy folyosóján, illusztrálva a család társadalmi súlyát. És éppen, mert nem műgyüjteményről van szó, a velük kapcsolatos elvárást sem a képzőművészeti érték határozta meg. A portrénak mindenekelőtt reprezentálnia kellett: származást, rangot, gazdagságot, dicsőséget. A kortársak arcképei elé az ősök képmásai kerültek; mögéjük pedig az utókor helyezte el a maga „ábrázolat]ait". A rajtuk lévő felirat egyértelműen azonosította az egyre „lombosabbá" váló családfa tagjait. 1 Fáy Ignác arcképe (olaj, vászon; 64x50 cm; Ltsz.: HOM 53.22.1.); Fáy Ignác arcképe (olaj, vászon; 70,5x52,5 cm; Ltsz.: HOM 53.23.1.); Fáy Ignácné Halassy Pepi arcképe (olaj, vászon; 64x50 cm; Ltsz.: HOM 53.24.1.); Gombos Györgyné Fáy Konstancia arcképe (olaj, vászon; 60,5x47 cm; Ltsz.: HOM 53.25.1.); Berzeviczy Irnákné arcképe (olaj, vászon; 71x55,5 cm; Ltsz.: HOM 53.26.1.) 2 Izbenczy Istvánné Görgey Julianna képmása (olaj, vászon; 35x29 cm; Ltsz.: HOM 97.8.); Naményi Pál képmása (olaj, vászon; 36,5x27 cm; Ltsz.: HOM 97.9.); Naményi Pálné Görgey Anna képmása (olaj, vászon; 36,5x27 cm; Ltsz.: HOM 97.10.) 3 Faix: Id. Kollár Gottfried és neje, 1807. (olaj, karton; 10,5x8 cm; Ltsz.: HOM 53.10.1-2.); Kallianer: Ifj. Kollár Gottfried és neje, 1795. (olaj, vászon; 22x20 cm; Ltsz.: HOM 53.13.1., 53.14.1.) 399