A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)
HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?
Antik hagyományok a mediterrán ember mindennapi történelmében Az antikvitás óta elegendő feljegyzés és egyre gyarapodó régészeti leletanyag áll rendelkezésre, melyből arra lehet következtetni, hogy a Földközi-tenger melléke (noha az ott élő emberek nyelvileg különféle csoportokba osztályozhatók) nagyjából egységes egészet alkot, összehasonlítva a kontinens többi tájain, illetve a közel-keleti civilizációkban tapasztalhatókkal. A Mediterrán-medence, a hatalmas mészkőhorpadás biológiailag szegény. A Földközi-tengernek szegény az élővilága és szegények (csaknem kopárak) partszakaszai. A neolitikum óta ezekhez az adottságokhoz kell alkalmazkodniuk az embereknek. Mindennapjaik másként zajlanak, mint közel-keleti kollégáiknak, kivált ha összehasonlítjuk mindennapjaik történetét az áradmányos folyók, a Nílus, a Tigris partjai mentén és az Eufrátesz közén lakók életkörülményeivel. Bár az élelmiszertermelés magasabb fokú rendjét Délnyugat-Ázsiából importálták a medencébe bevándorlók, ám alkalmazkodniuk kellett szegényes biotópjukhoz, és ennek következtében gazdálkodásuk nem is lett gazdag hozamú, a gazdaság eltartó képessége meg sem közelítette délnyugatázsiai előképének ökoszisztémáját. A mediterrán emberek a prehistóriában nem koncentrálódhattak nagy lélekszámú településekbe, s nem hoztak létre - adóbehajtáson alapuló istenkirályságokat. A mediterrán agrártelepülések többsége ma is magányos tanya. A mediterrán környezeti kultúra, mindenekelőtt a szórványok rurálitása, a lakásviszonyok, az öltözködés stb. közös vonásai egy többé-kevésbé egységes történelmi képződményt sejtetnek, egy olyan vidéki népesség életkörülményeire utalnak, amelyek között az összeköttetést - a hiánygazdaságukat felszámolni akaró - kereskedők igyekeztek megteremteni, megszüntetni törekedvén magát a hiánygazdaságot. A mediterrán kereskedők akarva-akaratlan kis városokká építették át azokat a tengerparti kikötőket, amelyek különféle természeti adottságaiknak köszönhették létüket, a kikötőváros hajósai által lebonyolított csereforgalom révén összeköttetést teremtettek egymás, továbbá Európa, illetve a Közel-Kelet között. Az Alpokban bányászott ónt és rezet a bronzkorban Libanonban és Egyiptomban dolgozták fel. Marseille és a többi kikötőváros önálló képződmény egy táj rurális közegében, még a szárazföldi úthálózat mellett létesített kereskedőtelepek is eredendően városokra jellemző autonóm képződmények valamennyien. Jellegüket a modern időkig megőrizték, még akkor is, amikor a városoknak szövetségeket kellett alkotniok, hogy továbbra is biztosíthassák - a vidékhez képest - önállóságukat a mindenkori társadalmi rendben. Végül is a városok hatalmipolitikai szervezete fogta össze és irányította a kisemberek életkörülményeinek alakulását. Nemcsak a városfalakon belül diktált a tanács. A vidék életét is a városi gazdaság szabályozta. Miután a parasztok életmódját mindenütt a világon döntően az ökoszisztéma határozza meg, azaz egyfelől alkalmazkodniuk kell természeti feltételeikhez, másfelől egyre hatékonyabban ki kell használniuk azokat, a mediterrán parasztok életkörülményeire is a centrális szerepet játszó városokon túlmenően - elsősorban ökoszisztémájuk nyomta rá bélyegét. A tanyavilágot (azaz tulajdonképpen a „szer" településhálózatát) fenntartó mediterrán emberek agrártársadalma sajátos területi megoszlást valósított meg gazdálkodásában. Tulajdonképpen sok mindent megőrzött a Közel-Keleten szokásos agrikultúrából. Mindenki arra törekedett, hogy lakóháza közelében kerteket müveijen, ahol évelő növényeket (elsősorban gyümölcsöket) termesztett, gabonatáblái már valamivel távolabb, de még mindig a szomszédságukban terültek el. A jószág nyájakban legelt. A családok kisebb-nagyobb létszámú állatállományának zöme messze elkalandozott, a lakóövezettől 272
