A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)
HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?
meg a szántóföldektől távoli legelőkön tartották. Nyáron hegyoldalakon járt a juh, a kecske, s ha volt: a tehén, télen pedig lehúzódott a síkra, folyóvölgyekben, tengerparti lapályokon keresett táplálékot, ezért többnyire koplalt, le is fogyott tavaszra. Minden családból néhány férfi pásztorként élte életét, míg a többiek a földet túrták. A középkor óta sok helyütt több család egy-egy nyájat alkotva tömörítette állatait, a jószágot ettől kezdve hivatásos pásztorok vigyázták. A mediterrán szigeteken még ma is megfigyelhető a szezonális vándorpásztorkodás. Az Ibériai-félsziget gulyáinak tartásmódját a spanyolok honosították meg a dél-amerikai pampákon és Mexikóban. Innen vették át a texasiak a 19. században. A cowboy bölcsője Hispániában ringott. A mediterrán emberek sajátos gazdálkodásának legfőbb oka maga a természeti környezet volt. A Mediterráneumban kevesebb volt az erdő, mint bárhol Európában. Itt már a posztglaciális idők óta kevesebb szálfa nőtt, azon kívül, hogy az emberek itt vágták ki a legtöbbet közülük kontinensünkön. Hajókat és házakat építettek, faszenet égettek évezredek óta. Már az ókorban fahiány lépett fel, pedig három évezreddel ezelőtt a lakóterület több mint felét még erdő borította, s ebből mára csak egyötöde (vagy annál kevesebb) maradt. Ahol valamikor fák lombjai árnyékoltak, bozót (maquis stb.) nőtt, és mindenütt tapasztalhatni az erózió kártevését. A mediterrán ember munkakultúrája ezekhez a jórészt önmaga által előidézett életfeltételekhez igazodott. Másrészt az itteni ember - fahiányban szenvedve - kénytelen volt kőből építkezni. Az egész folyamat nyomon követhető. A prehistorikus emlékekben még sok az olyan épületmaradvány, amelyből a földbeásott oszlopok gerendakonstrukciójára lehet következtetni, az épületek favázainak közeit (történetesen az etruszkok) szárított sárkoloncokkal töltötték ki. Majd változtattak ezen a gyakorlaton, terméskövekből és faragott kövekből emelték épületeiket. A délnyugat-ázsiai eredetű téglaégetést alkalmazva a civilizációkban rátértek arra, hogy szabványosított építőelemekből rakjanak falat. Ennek köszönhető, hogy a Mediterráneumban egy, a szomszédaitól eltérő építkezési övezet jött létre, az itt lakók nem követhették elődeik példáját. A mediterrán civilizáció - adottságait és a találékonyságban rejlő előnyöket felismerve - újított és sajátos épületállományt emelt. Építészetileg is köztes sáv a tenger melléke. Míg a Közel-Keleten szárított agyagtéglákból építkeztek, az Alpoktól északra húzódó övezetben ellenben fából. A munkakultúra alapvető tartományában körülnézve és mindent egybevetve, tulajdonképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy őseink megalkotva a környezeti kultúrájukat, eredendően három övezetet alakítottak ki Eurázsia északnyugati térségében. A Földközi-tenger medencéjében a gazdálkodók üzemi szervezete egyrészt megtartotta a kertkultúrák és a szántógazdaság közel-keleti hagyományát, másrészt (továbbra is) társította azt a nomád pásztorgazdaság - helyenként az Északnyugat-Ázsiában is szokásos - gyakorlatával. A gazdálkodás területi elhelyezkedésének hármas tagozódása fennmaradt a modern agrárgazdaság kialakulásáig, sőt itt-ott (elsősorban a Balkán vagy a Mediterrán-szigetvilág elmaradottabb tartományaiban) az emberek még napjainkban is őrzik romjait. A mediterrán gazdálkodás eredendően Északnyugat-Ázsiából bevándorlók munkakultúráján alapult. A kapcsolatokat később is kamatoztatták. Még az öntözéses gazdaságot is, de ezt az ókorban és a középkorban egyaránt csak a majorokban alkalmazták, a kis, paraszti gazdaságokban nem. A három gazdálkodási ágazat (a kertgazdaság, a szántómüvelés és a pásztorkodás) övezetei az emberek alkalmazkodóképességét bizonyítják, valamint azt, hogy valamenynyien a termőterület bőségében éltek. Más kérdés, hogy milyen alacsony színvonalú volt élelmiszergazdaságuk eltartóképessége? 273