A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

elveiket, logikailag nincs baj elméleteikkel, mondandójuk igaz szó! Napjainkban arról szokás értekezni, hogy a hagyományok még mindig hozzátartoznak a modern technikai civilizáció viszontagságait átélő kortársaink mentális értékrendszeréhez, a múlt tényei nem süppedtek el az emberiség kollektív tudatában, hatótényezők maradtak. A megváltozott körülmények ellenére továbbra is funkcionálnak. A tudomány művelőjének az a dolga, hogy felismerje ennek a kortársi folyamatnak a szabályait. Aki ezt teszi, örököse tudománytörténeti elődeinek és aligha válik kirekesztetté kollégáinak (egyébként csökkenő létszámú) táborában. A néprajzos alighanem ismét válaszúthoz érkezett. Mennyi az annyi, ami több a semminél? Minthogy az úttörők nem is vállalkoztak arra, hogy bemutassák a történelem folyamatát, korszakait, illetve korszakváltásait, sőt még a követőik is idegenkedtek attól, hogy ezt a feladatot a maguk gondjaként számon tartsák, mindannyian - a tudományos teljesítményeiket tekintve - felemás helyzetbe kerültek. Nem voltak felszerelkezve mindazon eszközökkel és módszerekkel, amelyeknek alkalmazásával képesek lehetnek arra, hogy nyomon követve a folyamatokat, minden részletében és összefüggésében, tehát történelemként tárhatják fel a fejlődés egész folyamatát és benne a hagyományok szerepét. A fizikai antropológia, a régészet, a folklórkutatás elvált az életmód vizsgálatától, szakosodott. Volt tehát egyrészt egy sor szaktudomány, másrészt létezett a deklarált vezéreszme, a hagyományok kultúrhistóriai elmélete, de a tárgyi részletek és az elméleti vezérfonál közötti összefüggéseket nem sikerült kidolgozniuk. Csaknem minden egyes szaktudomány képviselője járta a maga útját. Időnként ugyan támadt egy jelentősebb hatásos vezéregyéniség, aki megkísérelte a maga nézőpontjából áttekintve a szaktudományok eredményeit - összegezni a tudományos ágazatok megállapításait, de ő sem változtatott alapvetően a tudomány kialakított gyakorlatán. Végül is elmondható, hogy bármilyen indítékok hatására lépett fel valaki, elvégezvén az elméleti összegezést, az alapokat illetően nehézségekkel találta szemben magát, a buktatókat tehát gondosan kikerülte. A kultúrtörténeti stúdiumokat azért találták ki (Gustav Klemm és Jacob Burckhardt működésétől - Moritz Heyne szakirodalmi tevékenységén át - egészen napjainkig tartóan), mert nem tudták összeegyeztetni módszereiket, hogy miként lehet feltárni a gazdaság történelmileg érvényesülő érdekeit az emberek által teremtett életkörülmények szabályozásának tényeivel. Volt tehát külön gazdaságtörténet és ettől függetlenül kimunkálták a kultúrtörténet szakirodalmát. Az utóbbiba történetesen nem fért bele az egyes társadalmi formációk sajátlagos szabályainak konkrét értelmezése, vagyis az egyetemes törvényszerűségeket nem tudták felismerni vagy kikövetkeztetni a kisemberek életkörülményeiből. Vagy általánosságokról írtak vagy a részletekről, a kettőről együtt - nemigen. Ennek következtében nehézségeik támadtak, ha periódusokat kellett elhatárolni az általuk tárgyalt folyamatokban. Jóllehet a modern korszak világtörténelme arra késztette a tudósokat, hogy újrafogalmazzák disciplinájukat, a történelem konkrét értelmezését nem óhajtotta senki sem a maga feladatának felfogni. Mindamellett voltak régről örökölt - biztosnak tűnő - eljárások, amelyekről azt gondolták, most is eredményesen alkalmazhatják szinte valamennyit. Ezek a megoldások természetesen távol álltak a gazdasági viszonyok és az emberek egyéb életmegnyilvánulásai konkrét tárgyalásától. 258