A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

germán faj képviselőinek tulajdonították és azt hirdették, hogy ezt a legtökéletesebb kultúrát a legtökéletesebb emberfajta örökítette az utókorra. A fajelmélet terjesztői már elveszítették lábuk alól a talajt. A kultúrtörténet kutatói - a szükséges arzenál hiányában - védteleneknek bizonyultak és kiszolgáltatottjaik voltak. Mindazonáltal tulajdonképpen nem álltak egészen elszigetelten, egyedül, ám a fajelmélet hitszónokai kortársaiknál sokkal agresszívebbek és hangosabbak voltak. A szláv népeket kutató néprajzosok is úgy gondolták még a 20. század első felében is, hogy minden szláv nyelvű nép kulturális hagyományában felismerhető egy közös szláv műveltség. Ez a meggyőződés hatotta át Kazimierz Moszynski iskolateremtő munkásságát. Lengyelországban a „krakkói iskola" még a hatvanas-hetvenes években tartotta pozícióit. Alapvető tételeik Lubor Niederle régészeti-kultúrhistóriai teóriájából valók. Egyidejűleg egy magyar kutató, Madarassy László szülőföldjén, a „kecskeméti pusztaságon" felfedezte „a nomád pásztorkodás" maradványait, majd Györffy István vélekedett arról, hogy a magyarországi településformákban („kertes település", tanyarendszer) felismerhető a nomád magyarok gazdálkodási-települési gyakorlata, a soros-utcás falvakon pedig a szláv hagyományok hagytak nyomot. A legtöbb néprajzos számára „kétpólusú" a világ, de a nagyobb baj az, hogy maga a világ az etnikum, amelynek kétpólusú a története, eleje az eredet, vége a kortársi állapot. Köztes tere a hagyomány mezeje. A kezdetet nyelvi tények segítségével lehet körülhatárolni. A véget a közbeszéddel és a vámhivatalnokokkal. Bár a nyelvészek többsége rengeteget fáradozott annak érdekében, hogy kimutassa, milyen jelentésváltozásokon megy át minden nyelv szókincse, teljesítményeik többnyire elkerülték a néprajzosok figyelmét. Ritka kivétel a nyelvész indíttatású Tálasi István, aki egy, a II. világháború után írott (sajnos teljes egészében kéziratban maradt könyvében, ahol az aratófolyamatokban a munka termelékenységének fejlődését vizsgálva, a sarló-kasza váltást mutatta be az európai parasztok aratási szokásaiban) „a termelés és a nyelv kapcsolataidról értekezett, bizonyítván, hogy a parasztok milyen találékonyak, ha új technikai találmányok alkalmazásakor új kifejezéseket használnak. Tálasi István ebben a könyvében reálfolyamatokról írt, ritka kivételként bemutatta, miként zajlanak a történelem mindennapjai. Egykori professzora, Györffy István számára még az szolgáltatta a felismerés élményét, hogy a magyarországi települési-gazdálkodási szervezet a népvándorláskor magyar, illetve az itt élt szlávok hagyatéka. Egy etnikum - vélekedett - megőrzi múltjának karakterisztikus értékeit. Ezeknek összessége a néprajz tárgya. A hagyományokat és a hagyományozódás szabályait ezért vizsgálja a néprajzos. Györffy István a II. világháború előestéjén írt programadó értekezésében (a történelmi realitásról megfeledkezve, kultúrharcba bocsátkozván) a nemzeti művelődésben érvényesített néphagyományról írt, azt állítván, hogy az „ősi magyar" vonások megőrzése szavatolhatja kortársainak függetlenségét, etnikus hagyományaikhoz hű nemzeti magatartásuk teszi lehetővé, hogy elkerüljék a német asszimilációt. A 20. században több - eltérő kimenetű - „kultúrharc" keletkezett. A „mi" tudat többféle magatartást töltött meg. Györffy István teóriája szerint a „mi tudat" védekező funkciójú. A „mi tudat" Györffy István gondolatrendszerében ideológia, sőt színtiszta politika. A „mi tudat" tudományos teóriája arra való - szerinte -, hogy szembesítsék a mindennapi politikai divathullámok nemzetellenes áradatával, megakadályozandó a nemzeti önismeret romlását stb. Nem az egyetlen ilyen hangvételű megnyilatkozás a kontinens lakóinak eszmetörténetében. A hagyományokkal kapcsolatos magyarázatok szerzőinek útja ugyanis a 20. században kétfelé ágazott. 255