A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

SZAKÁLL Sándor – VIGA Gyula: A Bükkalja kőbányászatához és kőfaragásához II. Szomolya

nem használtak a tufa darabolásához.) A tufatéglákat ötösével rakták össze, így könynyebb volt a számolásuk. A kőtömböket a bányában kézzel mozgatták, 6-8 ember a legnagyobbakat is ki tudta karitani a fejtésből. Emelőt nem használtak. A szekerek közvetlenül a fejtés alá álltak, s három-négy tömbből kialakított lépcsőzetes rakodón a kőtömböket fokozatosan „rábuktatták" a szekérre. A sík részeken alkalmanként lánccal kötötték körül a nagy kődarabot, s a hámfát a láncba akasztva, a ló segítségével vontatták el a tömböt. A kőbányászás szerszámait alkalmanként a helyi kovács készítette, gyakrabban azonban a városi üzletekben (Eger, Miskolc, Mezőkövesd) vásárolták meg. Mindenki maga élezte, tartotta rendben, igazította a kezéhez az eszközeit. Helyenként kőből emeltek kisebb kunyhót a kőbányában, ahol az időjárás viszontagságai elől meghúzódhattak, de volt kis kovácstűzhely és fújtató is a szerszámok élezéséhez. A kőbányászok télen-nyáron bakancsot vagy csizmát viseltek, az 1940-es évektől terjedt el a gumicsizma használata. Viseltes ruhájuk elé vászonkötőt (surc) tettek, hogy a ruha ne szakadjon. Télen bekecset, kiskabátot, kucsmát hordtak. A kőfaragók A Bükkalja falvaiban a kőfaragás általánosan ismert technika. Szomolyán a férfiak többsége tud követ faragni - különböző szinten. Tanult, iparos kőfaragó 10-15 volt a faluban századunk első felében. 1939-ben a vármegyei monográfia 13 kőfaragó iparost említ.

15 Ezek többsége is csupán segédlevelet szerzett, s nem tett mestervizsgát. A férfiak jelentős része azonban - a nagy mezőgazdasági munkák szünetében - bányászta és faragta a követ. Csak becslésekre szorítkozhatunk annak megítélésében, hogy hány család megélhetéséhez járult hozzá a kőmunka. Az adatközlők szerint szinte minden család, még a nagygazdák is foglalkoztak kőfaragással. A tanult kőfaragók - különösen a bányatulajdonosok - tehetősebb emberek voltak; jobban álltak, mint a kisföldű parasztok. Egy iparos jövedelme felért 10-15 hold földével. Állandó jövedelmet azonban a kőmunka csak a népesség kisebb részének jelentett, a többség számára elsősorban kiegészítő tevékenység volt. A faragás tudománya apáról fiúra szállt, az iparosok egy része apja műhelyében tanulta a mesterséget. A fiúk szinte gyermekkoruktól ismerkedtek ezzel a munkával, legtöbben ebben nőttek fel. Többen egri mesterek műhelyeiben sajátították el a szakma fogásait. A mai legidősebb generáció Egerben Kienle, Ivánszky, Manglitz, Minárovits, Krizsán inasa volt. Több család van a faluban, hol a kőfaragó-mesterség generációkon át öröklődött, s valamennyien igen magas szinten folytatták ezt a tevékenységet. Valóságos kőfaragó „dinasztiák" ezek, akik nagyban befolyásolták a település ilyen hagyományát. Az egyik legrégibbnek tartott kőfaragó família a Bauer. A hagyomány szerint Németországból vagy Olaszországból kerültek a Bükkaljára. A családi hagyomány korábbi egri mesterekkel való rokonságról tud, ami nem igazolható írott adatokkal, de nem is kizárt. A 19. század közepén ugyanis Egerben két Bauer nevű kőszobrász is dolgozott: Bauer György Ignác és Bauer. Az utóbbi a neves Casagrande egyik szobrásztanítványa volt, aki számos jeles faragványt készített a főszékesegyházat díszítő elemek közül, 1838-1846 között. Tekintettel arra, hogy Eger a 18. század középső harmadától nagyszámú osztrák, cseh, német, olasz területről származó művésznek - velük bizonyára kisebb jelentőségű i5

CsikváriA., 1940.59. 423