A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

SZAKÁLL Sándor – VIGA Gyula: A Bükkalja kőbányászatához és kőfaragásához II. Szomolya

3. kép. Régi tufafejtés a novaji út mentén Ez az eljárás nem tette lehetővé 180-200 x 40-60 x 50 cm-nél nagyobb tömbök kifejtését, így a nagyobb darabok - elsősorban út menti feszületek faragásához igen keresettek voltak. Másfajta technikát igényelt a puha riolittufa bontása: ezt a szomolyaiak - a Bükkalja más falvainak kőbányászaihoz hasonlóan - sámolásnak nevezik. Ennek során baltás vagy hegyes csákánnyal 8-20 cm széles, kb. 20 cm mély mesterséges ereket (sám) vágtak a kőzetbe. A keletkező törmeléket az erre a célra szolgáló eszközzel (sámkapa) távolították el a hornyokból. Az így kialakított sámok mentén ékelve hasították le a tömböt a tufából. A kihasított kődarabokat vasrúddsd (stanga, pajszer) mozgatták ki a helyükről. A tömböket a helyszínen lenagyolták; erre a célra a baltás csákány, vagy a nagyobb méretű maszli szolgált. Ekkor dőlt el a kő további sorsa is: a legjobb minőségűből általában sírkövet faragtak. A bányában nagyolták meg az építőkövet is, s méterenként rakták össze; a vásárlók általában innen szállították el. A fejtésnél darabolták el az építkezéshez használt tufát is: az utóbbi évtizedekben 25 x 25 x 50 cm-es téglákat alakítottak ki belőle. (A szomolyaiak fűrészt 4. kép. A Murányi-féle tufabánya régi fejtése (Gyűr-fenek) 422