A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)
FRISNYÁK Sándor: A kultúrtáj kialakulása és terjedése Borsod vármegyében
csaras, lápos területek környezetében, és az erdős domb- és hegyvidéki tájakon. A népsűrűség a Kárpát-medencében 0,46-0,92 fő/km 2 , a gazdálkodásra és megtelepülésre leginkább alkalmas alföldi és dombsági területekre (220 000 km 2-re) számítva is csak 0,71,4 fő/km 2 lehetett. Ilyen alacsony népsűrűség mellett a korábban itt élt népek által kialakított kisebb izolált kultúrtájak nem voltak fenntarthatók, ezek megteremtése és fejlesztése a megtelepülő magyarságra és az együtt élő etnikumokra várt. A kultúrtáj kialakulása és terjedése A honfoglalás korában a másfél évszázad óta tartó szárazság megszűnt. A csapadékosabb, a jelenkori felmelegedésnél enyhébb éghajlat kedvező ökológiai feltételeket biztosított a magyarság állattenyésztő és földművelő tevékenységéhez. 19 A Kárpátmedence (ezen belül vizsgált területünk) többek véleménye szerint ekkor már nem volt nyerstáj, de kultúrtáj ként sem értékelhető 2 ® A 10. században a Borsodi-árteret füz-égernyárligétek, mocsárrétek, nádasok, szikes puszták, északi részét, a magasártéri szinteket szil-kőris-tölgy elegyes szálerdők borították. A medenceperemi hordalékkúp-síkságok (a Borsodi-Mezőség és a Miskolci kaputáj) olyan ármentes erdős-sztyepp területek, amelyeket az őstársadalmak intenzíven hasznosítottak. A magyarság borsodi megtelepülésének és a kultúrtáj-fejlődésnek is ez a terület lehetett a súlypontja. Az első kultúrtájak hipotézisünk szerint az ártérperemen és a Bükkalján, a domb- és sík vidék (az említett hordalékkúp-síkságok) határán alakultak ki (2. ábra). A földműves kultúra az ártérperemről az ármentes síkság belső területei felé terjedt. A Borsodi-ártérből kiemelkedő néhány hektáros vagy km 2-es gorondok (laponyagok) és afolyóhátak szintén alkalmasak voltak az emberi megtelepülésre (pl. halászfalvak). Az ártérperemi magterületekről a kultúrtáj csak az ármentesítést követően terjeszkedett a Tisza és a Sajó árterén. A Bükkalja hegylábfelszínét és lejtőövezetét, továbbá a megye többi dombvidéki tájait cseres-tölgyes erdőségek, a Bükk hegységet gyertyános-tölgyes, a Bükk-fennsíkot montán bükkösök fedték. A természeti környezet humanizációja (benépesítése és gazdasági birtokbavétele) az alföldi területek felől - a teraszos folyó- és patakvölgyekben - haladt a domb- és hegyvidék felé. A Bükk 600-959 m magas központi fennsíkja és a körülötte lévő, 400-600 m-es mészkőrögök területe a kora Árpád-korban, sőt a későbbi évszázadokban is, lakatlan maradt. A sík és dombsági tájtípusok kiválóan megfeleltek őseink környezetigényének, mivel azok biztosítani tudták a nagyállattartás, a földművelés és megtelepedés természetföldrajzi alapjait. A tájak gazdasági birtokbavételével megindult az antropogén tájformálás, a 10-13. században a termőföld- és legelőnyerés céljából az erdők irtása, az amfíbikus ártérövezetben a differenciált ártéri gazdálkodás alapjait képező fokok, erek, víztározók stb. kialakítása. 19 Györfjy Gy.-Zólyomi B., 1996.; Rácz L., 1990. 20 Bulla B.-Mendöl T., 1947.; Frisnyák S., 1995, 2000.; Györffy Gy.-Zólyomi B., 1996.; R. Várkonyi Á., 1999. 216
