A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

Házak városon és vidéken A parasztok építkezésein a változatosságra való törekvés régebben alig hagyott nyomot, a sokféleséget akaró építőmesterek csak az ipari forradalom előestéjén kezdték sokarcúvá formálni a házak küllemét. A középkorból ismert házak - maradványaikból és ábrázolásaikból ítélve - valószínűleg nem tűntek ki helyi értékek szerinti változatosságukkal. Amennyire meg lehet ítélni ezt az építészeti kultúrát, úgy tűnik, hogy ezek az épületek még uniformizáltak lehettek, ezt a hagyományt örökölték az építkezők a korábbi korszakokból. Az ipari korszakban vagy annak előestéjén - hagyományos módon épült parasztházak többségét nem ügyeskedő kontárok építik, ezek mind szakiparosok alkotásai, még az is kiment a divatból, hogy a nagyobb tömegű épületekhez vándoriparosokat fogadjanak, volt már vidéken elegendő számú mesterember, bár a szakiparosok közül mindössze néhány dolgozott egy-egy faluban, de ezek ellátták a vidéket és mindannyian a maguk elgondolásai szerint kivitelezett egyedi alkotásokat akartak létrehozni. Törekvésük találkozott a parasztokéval. Az utóbbiakat ugyan még mindig a kollektív magatartásnormák fogták keretbe, de viselkedésüket már egymástól eltérő anyagi tehetségük motiválta. Az iparosokat foglalkoztató megrendelők már nem a földesúrtól függő - kollektív kényszerekkel egymáshoz illeszkedő -jobbágyok voltak, hanem egymás kárára érvényesülni akaró vállalkozók, mindegyiknek volt valami külön kívánsága, noha saját árnyékát nem léphette át. Amint haladt előre az ipari társadalom kiépülése, fogyott a múltból itt maradt agrártömb, a parasztok szakosodtak, gazdaságuk irányítására, illetve kulturális életükre egyaránt kihatott ez a magatartás. Az elmúlt két-, háromszáz évből ránk maradt „népi alkotások" (velük töltötték meg a múzeumokat) valamennyien ennek a megváltozott alkotóerejű parasztságnak az életéhez szükséges kellékek. A „tárgyak" (hogy a múzeumokban szokásos kifejezéssel éljek a múlt használati eszközeivel kapcsolatban) jobbára mind szakiparosok kezéből kerültek ki, aminthogy az épületeken is felismerhető a kőművesek, ácsok és épületasztalosok keze nyoma, a kalákás építkezés munkaszervezete korunkat megelőző évtizedekre szép emlék maradt csupán. Kiderült az is, hogy nemesi és polgári életmintákat utánozni akarván építkeztek a falvak lakói. A parasztok a piaci kínálathoz alakították igényeiket, ha fogyasztási eszközöket vásároltak. Az ízlést a piac diktálta. Ezt a tényt a néprajzi gyűjteményeket megteremtő szakemberek a múlt században nem ismerték fel. Azt gondolták, hogy a kultúra ősi hagyatékai közt válogatva prezentálják a múltat. Talán a természet közelségét fedezték fel a használati eszközökből öszszehordott gyűjteményekben vagy az épületek küllemén is meglátták, hogy alig távolodtak el - mesterséges környezetet teremtve - a növények és állatok élővilágától? Talán az evolucionista gondolkodás befolyásolta őket? Azt a tételt akarták mindenáron igazolni, hogy minden, ami az emberi világban van, a természet logikus folytatása? Végtére is, majdnem mindegy. Nem lehet tudni, mi foglalkoztatta képzelőerejüket. Azt mindenesetre le kell szögezni, hogy a régebbi kutatók időrendje, az „ősi soron" a romantika szóhasználatából való, teljesen alkalmatlan arra, hogy történelmi helyzeteket érzékeltessenek vele. Abban azonban igazuk volt, hogy az építkezők, ha építőanyaghoz akartak jutni, mindenütt a természet készleteit dézsmálták meg. Alighanem korunk építészeti divatja szakított csak ezzel a gyakorlattal. Másrészt napjaink építészei - a vasbetonszerkezetek alkalmazását látva - jutottak arra a következtetésre, hogy a hagyományos építkezés olyan kulturális értékteremtés, amely még ezer szállal kötődik a természethez, ezért letagadhatatlan nosztalgiával vették szemügyre az előttük lévő múltbéli alkotásokat. 414