A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

A biológusokkal ellentétben, akik az emberi tulajdonságokat a majoméból vezetik le, a kultúrhistorikusok azt vallják, hogy az elmúlt kétszáz év során megvizsgált háztetemek hozzásegítenek valamennyiünket megismerni a korábban eredményesnek bizonyult építőkultúrát. A tételt régészeti meggondolásokkal is szokás alátámasztani. A prehistorikus lakóházak alapterülete Európában sehol nem haladja meg a húsz m

2-t (inkább csak ennek felét!), még a marhaállásokat magukba fogadó házak is csak a kétszeres alapterületen épültek. A házakban négy-hattagú családok éltek, és idehúzódott az aprójószág is. A lakók a klánrendszer kötelékeit még nem hagyták el, de a bronzkor óta változtattak a gazdaságon és az elosztáson. Családonként gazdálkodtak és többségük igyekezett a többitől függetlenedni. Erdei tisztásokon épített tanyán lakott. Ez volt a nagy ugrás, vagy legalábbis az a döntő lépés, amit a világtörténelemben csak az európaiak tettek meg. Később már csak azon voltak, hogy tágítsanak életük mesterséges keretein. Északnyugat-Európában például a római idők óta növekedtek házaik méretei. Még mindig valamennyi lakóházban a járószinten raktak tüzet, nem tudták (vagy talán nem is akarták?) elvezetni a füstöt, nem alakítottak ki padlásteret, de arra már valamennyien törekedtek, hogy hálókamrát válasszanak le a lakótérből, tehát falat húzzanak a nappali, illetve az éjszakai tartózkodás színtere között. A kelta nyelvű néptöredékek hagyományos épületeiben (Írországban, Skóciában és Bretagne-ban) a múlt századig megőrizték ennek a lakáskultúrának a hagyományait. A középkorban csaknem Európa egész területén számottevő módon változtak az építkezési szokások. Sok helyütt megnagyobbították a ház alapterületét és tömegét, több helyütt áttértek a multifunkciós házak építésére (közös tető alatt társítva a lakó- és a gazdasági épületet), néhol emeletet építettek, a középkor végén a tehetősebbek a házban szobát különítettek el, amit kályhával fűtöttek. A városokban több volt ugyan a hozzáértő iparos, de mindig kisebb a beépíthető telek. Az épületek hovatovább elfoglalták az egész telket, s ha ez sem volt elég, többszintes házakat építettek. Az újítások tehát mind a városban kipróbált minták utánzatai voltak, zömük azt bizonyítja, hogy az építőiparosok lassanként nekiláttak a vidék átépítésének. Sok akadályba ütköztek ugyan, ám végül is igyekezetük az elmúlt három évszázadban eredményesnek bizonyult. A parasztházak építői innovatívok voltak, de az általuk alkalmazott találmányok nem az ő felfedezéseik. Követendő példának tekintették a társadalmi piramis magasabb szintjein élők lakáskultúrájával kapcsolatos építkezési szokásokat, azokat az építőket utánozták a maguk módján, akik a lakótornyokban, várakban alakították át a konyhát (tűzpadot építve), vezették el a füstöt, kályhát állítva, szobát képezve ki stb. javítottak a lakások komfortabilitásán. Ezzel azonban új korszakot nyitottak a lakóházak építéstörténetében. Talán ez volt a legfontosabb periódus. Ekkor alkalmazták az épületfunkciókat döntő módon megváltoztató újítást. Hozzájuk képest a lakások napjainkban is tartó modernizációja már lényegesen kevesebb új elemből tevődik össze. Tudniillik a történet újabb fejezete az utóbbi másfél évszázadot fogja át. A vidék építkezésein ekkor alkalmazott újításokat úgyszintén nem a parasztházakon kísérletezték ki. Az infrastruktúra átalakításával (vízvezeték, világítás, csatornázás, fűtésrendszer stb.) a városban kipróbált technikák jelentőségét felismerve módosítottak a vidékiek életminőségén. 415