A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

alkotások állnak ma itt (pl. a Barbican-center), illetve néhány régi ház rekonstrukciója. Van olyan példa is, ahol egy új épületben őrzik a régit. A Museum ofCity London a már említett kulturális intézménykomplexumban működik, benne őskori, római időkből és a középkorból feltárt épületmaradványok látogathatók. Történelmi tárlatokban terelik a rendezők korunk felé a látogatót. A kisemberek hétköznapjai életkereteinek modernizálódását látja maga előtt teremről teremre jutva. Ha a kiállításon végigmegyünk, különféle korokban élt londoniak berendezett lakásain át haladunk, végigsétálunk múltbeli otthonokon, a magántörténelmen. Ez a múzeum prototípus korunk kultúrpolitikai létesítményei között. Amikor ezek a találomra kiragadott példák épültek, kicserélődött a vidék épületállománya is. Sok mindent lebontottak, de néhány öreg háznak megkegyelmeztek. Ezeket konzerválták, olykor felújították, kiállítást rendeztek az öreg falak között, vagy más rendeltetést találtak a műemléknek nyilvánított épületnek. Néhányat szabadtéri múzeumokba telepítettek át. A vidék és a város adottságai természetesen mások a műemlékvédő szemszögéből nézve. A vidék többnyire magányos épületeket kínál, ritkán őriz épületegyütteseket. Egy-egy templom, kastély, major, parasztgazdaság (kivált a lakóház) önmagában is reprezentálja egy-egy település hagyományos építészettörténetét. A parasztház esetében többnyire azért, mert kényszerpályán a műemlékvédő: a házcsoportot lebontották, az utolsó mohikánt akarja átmenteni az öröklétbe. A városban mások az adottságok. Itt egész városnegyedre van szükség, ha a múlt egy-egy darabját akarják megőrizni. Egymás szomszédságában álló lakóházakat akarják tehát műemléki védettségben részesíteni. A templomok és más középületek esetében ismét mások a szempontok, itt helyénvaló az egyedi értékválasztás. A lakóházak esetében más a helyzet. A házcsoportokban az egyes épületek egy-egy háztípus variánsai. Ezen sajátosságuk kívánja meg, hogy ne egyedi példákat konzerváljanak, hanem épületegyüttesek értékmegőrzését célozza a műemlékvédelem. Mindazonáltal az épületállomány táji változatosságának bemutatására csaknem minden szabadtéri múzeumban törekedtek az építők. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a tájilag kikövetkeztethető épülettípusok egyedi változatokban valósulnak meg. Jó példája ennek a Szentendrén, Zalaegerszegen, Szombathelyen, Kommernben, Detmoldban stb. látogatható múzeum. Van azonban az épületállományt alakító építkezési szokásoknak egy olyan törvényszerűsége is, amelyet sehol sem sikerült érzékeltetni a házak bemutatásakor. Ez a házvidék tényével kapcsolatos. A természeti és a történelmi adottságokhoz való alkalmazkodás ugyanis olyan egyezéseket eredményezett az épületállomány formavilágában, amelyek meghaladják a földrajzi, etnikai, nyelvi stb. határokat. A Német Síkság házai teljesen különböznek a dél-németországi területeken látható épületektől. A Bécsimedence és a Nyugat-Dunántúl kerített házai más történelmi közegből valók, mint egyfelől a tiroliak, másrészt a Tiszántúl parasztjainak épületei. A nyelvi határ nem választóvonal ebben a régióban, aminthogy másutt is csak ritkán. A házvidék és a kultúra regionalitása ugyanazon szabályok ismeretében értékelhető. Ezt azonban a szabadtéri múzeumok építői nem tudják érzékeltetni. Nemcsak a néprajzi közgondolkodás akadályozza őket (hiszen a regionalitás tényét is kollégáik ismerték fel), hanem intézményes működésük közigazgatási korlátai. „Nemzetközi" léptékű szabadtéri múzeumot tehát nem építettek sehol sem a kontinensen. Még akkor sem, ha az építők régészeti kultúrák rekonstrukcióját tekintették feladatuknak, amikor is olyan épületállományt akartak bemutatni, melynek övezete több országhatárt elfedve terül el. 413