A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

keretei, úgy növekszik a múlt reáliái megértésének vágya az emberekben. A száz évvel ezelőtti ezredfordulóig féltucatnyi háztemetőt sikerült megnyitni a látogatók előtt. Aztán csend következett. A második világháború óta átépült Európa. Ismét hódított a szabadtéri múzeumépítés divatja. Az elmúlt ötven évben közel félezer intézményt adtak át a múzeumlátogató közönségnek, hogy megismerje a múlt építészetét, lakásviszonyait, a kisemberek életvitelének körülményeit. A siker záloga az a történelmi háttér, ahonnan a szabadtéri múzeumok teoretikusai előléptek. Ők is vidékről jöttek. Azokról a tájakról jutottak el a központba, ahonnan épületeiket áttelepítették, mert a vidék is átépült, modernizálódott. Ha egy régi épületet az elmúlt száz év során lebontottak, egyre többen voltak, akik pótolhatatlan veszteségnek tekintették az épülethalált. Egyidejűleg tisztában voltak azzal is, hogy a bontásokkal és építkezésekkel megújul a környezeti kultúra. Új szakismeretekkel kell pótolniuk a régit, mert az a világ sora, hogy új kapcsolatokat teremtenek az emberek az egymás közötti érintkezésben. Ezenközben a múlt kézzelfogható bizonyítékai történelmi tanulságokká szelídülnek. A régi házak lakói (miután kényelmesebb és lakhatóbb mesterséges környezetet alakítottak ki maguknak) nem ragaszkodtak ahhoz, ami megszokott vagy egyszerűen csak elavultán régi. Mindamellett, akik karnyújtásnál távolabb kerültek a történelem bizonyítékaitól, jobbára nosztalgiával tekintettek a múlt még épségben túlélő tanúira. Napjainkban azok a kortársaink, akik naphosszat ücsörögnek a televízió képernyője előtt, új vizuális élményekre vágyva, néhanapján felkerekednek és kirándulnak a szabadtéri múzeumokba, mert ott nemcsak nézelődhetnek, hanem derekasan jól is lakhatnak, sőt programszerűen arról sem feledkezhetnek meg, hogy a kirándulás elmaradhatatlan élményeként a helyszínen oltsák szomjukat. A háztemetőben nem a csendes áhítat kerítheti hatalmába a látogatót. Úgy érzi, nem kell a fennkölten szépet mustrálnia, mint azon a tárlaton, ahol pucér hölgyek képeit aggatták a falra. Ráadásul a II. világháború óta sokat változott a közgondolkodás. Okulva a múlt századi múzeumépítkezéseken, egy emberöltő óta a hitelesség látszatát akarják kelteni a múzeumi tárlatok rendezői. Azt a látszatot akarják kelteni, amelyet nézve a közönségben olyan illúzió támad, hogy régmúlt helyszíneken jár, maga is részese valamikori (egyébként általa elérhetetlen) eseményeknek. Ennek a divatnak a hatására a történelmi katasztrófák is új felismerésekre kényszerítik a rendezőket és a tárlatlátogatókat egyaránt. A II. világháború pusztításait látván (főleg a városokban) belátták, hogy új építészeti és múzeumi programokra van szükség. Egyre kevesebben gondolták azt (mint a múlt században), hogy a vidéki épületek ősi korokból felfogott üzenetek. Gyakorlatilag hasznosítani akarták a lerombolt épületek telkeit. Ezért újították fel a városok régi épületeit. A városközpontokban álló öreg házak nem kiállítási látnivalók csupán, jó esetben kortársaink laknak is bennük. Régebben még bontásra ítéltek sok öreg épületet, az utóbbi fél évszázadban pedig, ha még állnak falaik, kitatarozzák a házakat, miközben teljesen átépítik belsejüket. Csak találomra kiragadottak a példák! Varsó főterén történelmi díszletek állnak és bennük korszerű technikai feltételek között tanárok, orvosok, adóhivatalnokok, egyszóval kortársaink laknak. Átoperálták Lüneburg középkori főutcájának házsorát is. Valóságos plasztikai műtétet hajtottak végre. A bulgáriai Lovecs egyik negyedében szintén „rendbehozták" az omladozó házakat, noha újakat építettek, azaz korszerűsítették infrastruktúrájukat, miközben küllemüket archaizálták. Amerre fordulunk, mindmegannyi protézis villan elő Európa-szerte, a kultúrpolitika derűsen mosolyog. Számtalan példa, hosszan lehetne sorolni őket. Néhány évtizeddel azután, hogy szinte céltalanul lődözött V-bombák lerombolták London óvárosát, a londoniak újraépítették a negyedet. Modern 412