A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

penhága, Helsinki). Ezek az intézmények - az alkotók akarata szerint - már nem hagyományos múzeumok, nem kincsek és ritkaságok sajátos egyvelegét voltak hivatva őrizni, mert úgy vélték, nemcsak a mesés drágaságokat, a kincseket kell közszemlére kitenni, azokat a felbecsülhetetlen értékeket, amelyeket eleddig csak néhány arisztokrata tekinthetett meg. Az ékszerek, festmények stb. sorsa a múzeumban vagy (miként erre ma is sok példa van) a banktrezorban folytatódott az elmúlt kétszáz évben. Ezzel szemben a skanzen építői a berendezett házakból építészeti tárlatot óhajtottak rendezni, bemutatván a kisember életkereteinek mintagyűjteményét. A tanulni vágyók számára készített látvány, a múzeum volt egy évszázaddal ezelőtt az egyik legdivatosabb pedagógiai intézmény Európa-szerte. A skandináv fővárosokban és másutt múzeumi negyedeket jelöltek ki a terjeszkedő intézmények számára, ahol a tanulás és a szórakozás együttes feltételeit akarták megteremteni. Budapesten ezért építették egymás mellett a Szépművészeti, a Mezőgazdasági, a Közlekedési Múzeumot, a Műcsarnokot, az Állatkertet és a Vidám Parkot. Szomszédságukban állt a Néprajzi Falu. Később Szentendrén festők és szobrászok életműveit bemutató kis múzeumok nyíltak és egy nagy kiterjedésű szabadtéri néprajzi múzeum. A kultúrpolitika mindenhol találkozott a városfejlesztés igényeivel. Több mint egy évszázaddal ezelőtt fordulat ment végbe a múzeumalapítások történetében. Az elvek azóta sem sokat változtak. Ma is ragaszkodnak az első szabadtéri múzeumok épület-kiválasztásakor alkalmazott szabályokhoz. A házegyüttesek berendezésének hagyományai sem enyésztek el. Érdekes, hogy még mindig keveseket érdekel, hogy mi lett a környezeti kultúra átalakulását kiváltó technikai újítások sorsa. Kétségtelen, hogy az építészettörténetileg értékelhető változások iránti érdeklődés későbbi keletű, mint a múzeumi bemutatók szervezésével kapcsolatos tüsténkedés. De akár így van, akár másként, sosem kerülhetett volna sor a szabadtéri múzeumok háztemetőinek megnyitására, ha vidéken a hagyományos társadalom nem omlik össze. Ezt elkerülendő, a mezőgazdasági bemutatókat (megelőzve a későbbi múzeumi tárlatokat) azért rendezték meg, hogy elhárítsák a közelgő vészt és propagálják a hatékonyabbnak vélt fajtákat és eljárásokat. Amikor egy-egy gép vagy fajta bemutatóját szervezték, prototípusokat akartak a látogatóknak ajánlani, nem pedig felállítani a múlt mérföldköveinek tárát. Jól tudták azt is, hogy egy berendezett épületegyüttes látványa felér egy - a múltban tett - romantikus utazással. Ma is annak tekintik. Osztatlan a siker. Aki idelátogat, nézelődik, ráadásul eszikiszik, végül is kötetlenebbül tölti el idejét, mint egy képzőművészeti tárlaton vagy egy műszaki újítások bevezetésére ösztönző vásáron. A múltról szóló bemutatók tehát népszerűek mindazok számára, akik kíváncsiak a mindennapok történetére, a kisemberek életfeltételeinek változásait érzékeletető kiállításokra. Közönségük is más, mint a múzeumi galériáknak. A szabadtéri néprajzi múzeumokban sokat változott a múzeumi pedagógia. Az első létesítményeket egy évszázaddal ezelőtt még mintagyűjteménynek szánták. Milyen értékeket akarnak tudatlan emberek elpusztítani - modernizáció címen? Példát statuálni, ez volt a kimondatlan-kimondott indoka az építkezéseknek. A 19. század végén a budapesti néprajzi kollekciót, mely jobbára színpadi díszletekből állt, azért mutatták be, hogy a nagyérdemű belássa, milyen kulturális egységben éltek az országban ezer éve fennálló politikai rendszerben az emberek, holott nem is igen beszélték egymás nyelvét. (Ekkortájt ugyanis az ország lakosságának fele nem volt magyar ajkú.) A múzeumalapításokkal kapcsolatos igény azóta mindenütt megváltozott. Az elmúlt emberöltő során azért építettek szabadtéri múzeumot, hogy bemutassák, mennyi értéket teremtettek a múltban az építészeti szokások íratlan szabályaitól vezérelve őseink. Ez már több, mint nosztalgia! Amilyen mértékben változnak életünk mindennapi 411