A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

Az emelet és a homlokzatdísz, amióta városi ház épült, a leglátványosabb eszköze a városépítészetnek. Akik ilyen házban laknak (mindenesetre így érezték), levetkőzték vidékiségüket, fölébe emelkedtek azoknak, akik városuk mögöttes téréin, kivált a falvakban laktak. Az emelet és a homlokzatdísz egy életformát és egy öntudatot védett. Néha hatékonyan. Mindenesetre még egy foltozó vargának vagy egy házaló kereskedőnek is nagyobb volt a mozgástere, mint egy parasztnak. Két - gazdasági-társadalmi rendszer működött egymás mellett és találkozott a város piacán. A várost az ott lakó építőmesterek építették, majd megjelentek a falvakban is. Mikor a piacozó parasztoknak elegendő pénzük volt, a városépítő mestereket fogadták meg, hogy - városi minták nyomán - nekik is emeletes lakóházakat építsenek. Ezekről a folyamatokról nem sok mondanivalójuk van az építészet történészeinek. Csúcsteljesítményekről: templomokról, palotákról lehet olvasni értekezéseikben. Profán terekre tévedve legfeljebb színházakat, pályaudvarokat írnak le ezek a szerzők, bérházakat úgyszólván soha. Családi házakat is ritkán tüntetnek ki figyelmükkel. A vidék, a parasztház az más! Az iránt nosztalgiával éreznek. Sajnos ez a szellemi teljesítmény a kívánt eredményhez, az építészeti kultúra megújhodásához nem volt elegendő. A tömegépítészet problémáival kapcsolatos érdeklődést a modern ipari civilizáció keltette fel. Részint praktikus okoktól indíttatva vizsgáltak tényeket. A kutatók kifejezetten keresték, majd közszemlére is kitették (publikációkban) a múltban alkotott - ideálisnak ítélt - épületeket, másrészt kijelentették róluk, hogy a lakóik etnikai hovatartozása miatt fedezhetők fel a köztük érzékelhető formai különbségek. A program kezdetben gyakorlati célokat követett. A régi épületek és szerszámok közül melyek a használhatók a születőben lévő modern világban? Takarékos embereknek ez a gondolat sosem hagyott nyugtot. Hollandiában Jan Kops (1765-1849) a 19. század elején összeállította a hagyományosnak vélt épületek (szerszámok, stb.) dokumentációját, megalapítva Utrechtben 1808-ban 51 parasztház műszaki rajzát őrző Kabinet van Landbaws nevű gyűjteményt. Az alapító azt remélte, hogy a közszemlére kitett példákat elfogadják az emberek és amikor megújítják környezeti kultúrájukat, a kabinetben látottakat fogják utánozni. Kops nem volt igazi újító, a hagyományos megoldások közül választotta ki azt, amit ideálisnak tartott. A régit nem akarta a történelem szemétdombjára hányni. Ugyanígy gondolkodtak azok is, akik az ipar-kereskedelmi kiállítások mintájára (és az állatkertek alapításával egy időben) a múlt század utolsó harmadában építészeti bemutatókat rendeztek, meg voltak győződve arról, hogy a jövő embere számára állítják ki példaképként fajunk múltbeli életének még mindig hasznosnak ítélhető alkotásait. A választék kialakításakor - az esztétikai és gyakorlati meggondolások mellett - már döntő szempontjuk volt, hogy milyen az épületek lakóinak nyelvi-etnikai hovatartozása? A történelem háztemetői Mi marad meg egykor volt környezetünkből, mi a szerepe a véletlennek és a szándékos karbantartásnak, hogyan lehet érzékeltetni a mai ember számára, milyen mesterséges körülmények között éltek őseik? A környezeti kultúrának az iparosodással együtt járó változásai túlságosan gyorsnak és kiszámíthatatlanoknak tűntek. Bizonytalanok voltak továbbá annak megítélésében is, hogy vajon mit hoz a jövő? A múlt reprezentatív értékeit mindenesetre hasznosnak és szépnek találták. Végeredményben kompromisszumra jutottak. A templomot és a kastélyt kitatarozták, ez a megoldás azonban a parasztházak esetében nem vált be vagy volt, ahol fel se merült. Említett szempontjaikat alkalmazva válogattak még később is, amikor a század végén megépítették az első szabadtéri múzeumokat. (Stockholm, Oslo, Kop410