A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

gának, földszintes vagy emeletes kivitelüknek, másrészt a lakóháznak és a melléképületeknek egymáshoz való viszonyát. Ezek a fejlemények egy-egy nagyobb tájon nagyjából egy időben zajlottak le, egymással többnyire összefüggő okok következtében mennek végbe a változások, ezért, ha összesítjük jellemző vonásaikat, házvidékokröl beszélünk. A tények gyakoriságának statisztikailag értékelhető eredményei nyomán lehet állíthatni, hogy a vidéki építkezési szokások inkább a természethez való alkalmazkodás példái, mintsem annak bizonyítékai, hogy az ember döntő sikereket ért el abban a szűnni nem akaró küzdelemben, amelynek segítségével ki akart emelkedni az állatvilágból. Ha történetesen összevetjük egymással a neolitikus építészeti emlékek európai térképét azokkal a lapokkal, amelyeket a népi építészet kutatói az utóbbi századokban készült házak adataiból szerkesztettek, az építési anyagok használatát tekintve úgyszólván semmilyen táji eltérést nem tapasztalunk, az emberek ugyanazon anyagokból építik házaikat hét évezreden át. Nevezhetők-e maradiaknak? Valószínű, hogy nem! Inkább a célszerűségre törekvést bizonyítják ezek a tények. Egészen más a helyzet, ha maguknak az épületeknek a szerkezetét, méreteit, beosztásukat stb. tekintjük vizsgálatunk tárgyának. Itt a műszaki tudás alkalmazását tanulmányozhatjuk. Folyamatos, bár kétségtelenül lassú előrehaladást figyelhetünk meg. Ahol az urbanizáció átalakította lakásviszonyainkat, az emberek többsége emeletes házakban lakik. A vidékiség földközelben tart. A mediterrán városokban kezdődött még az ókorban. Róma bérkaszárnyái máig emlékezetesek. A középkor urbanizációja újra energiával látta el az építkezéseket. De ekkor már a városokban főleg családi házak épültek, lévén, hogy a gazdaság családi műhelyekben koncentrálódott. Az itt foglalkoztatott bérmunkások, például a takácsok segédei a mester házának emeleti kamráiban felállított szövőszékeken dolgoztak, azokban a helyiségekben, ahol - családostul - laktak. A középületek is emeletesek voltak. A kontinens keleti felén azonban még a városokban is jóval kevesebb többszintes épület állt. Szlovákiában ma Kassa az egyik legnagyobb iparváros. Az elmúlt fél évszázad alatt több, nagy kiterjedésű lakótelepet építettek itt, a lakosság tízemeletes házakban zsúfolódott össze. Az előre gyártott betonkártyavárak magassága - hatszáz év elmúltával - vetekszik a középkorban épített dóméval. A dóm mása a franciaországi Tours háromhajós templomának. A kassai polgárok székesegyháza ígéretes beruházás volt a középkor végén. Nem is volt egy jó ideig folytatása ennek a hatalmas tömeget teremtő építkezésnek. Az író, Márai Sándor memoárjában festi le az I. világháború előtti városképet és azt állítja, hogy „kétemeletes ház mindössze tucat akadt a városban: az, amelyikben laktunk, a két honvédkaszárnya s még néhány középület. Később megépítették a hadtestparancsnokság palotáját, az is kétemeletes volt, s villanyos felvonó járt benne. De ez a mi házunk, a Fő utcán, igazán nagyvárosi bérháznak tetszett, valóságos bérház volt, kétemeletes, széles homlokzatával, tágas kapualjával, széles lépcsőivel - szélhuzat járta át ezt a lépcsőházat, a vásárosok délelőtt a lépcsőn tanyáztak, halinaködmönükben, birkabőr sapkásán, szalonnáztak, pipáztak és köpködtek -, minden emeletről hosszú ablaksor, tizenkét ablak bámult az utcára. Az első emeleti lakosokhoz, így a mienkhez is, keskeny erkélyt építettek, melynek vaskorlátját nyáron megraktuk földes ládákba ágyazott muskátlifüzérrel. („Csinosítsd városodat!" - ez volt a jelszó, s egyesület is alakult a nemes ötlet szorgalmazására, a Városszépítő Egyesület.) Nagyon szép, s főleg tekintélyes ház volt, az első igazán „modern" ház a városban, nyers, vörös téglából épült homlokzata is, az építész teleragasztotta gipszcifraságokkal az ablakok alját, s általában beleépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ragaszthatott." 409