A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon

falvaiban is (Kotics József 1989. 28), éppen úgy, mint Kocsordon (Szatmár m.), ahol azt mondják, hogy vetéskor „ne nyúlj a feleségedhez, mert konkolyos lesz a búza" (Szendrey Zsigmond 1928. 30). Hasonló tilalmat jegyeztek fel Baranyából (Berze Nagy János) és Rábagyarmatról (Vas m. Moór Elemér 1932. 159). Máshol a tilalmat nemcsak a vetés előtti, de az utáni.napokra is kiterjesztették (Kemeneskápolna, Vas m. Némethy Endre 1938. 230). Ez a tilalom egykor általános lehetett, amit a sok szórványadat bizonyít, bár ezt viszonylag ritkán jegyezték fel. A vetést, különösen a gabonavetést a földművelő ember ünnepnek tartotta, ezért gondosan megmosakodott és tiszta ruhába öltözött (Mátészalka Farkas József 1992. 45; Szeged Bálint Sándor 1971. 2. 292; Kisherend Barany m. Berze Nagy János 1940. 176. stb.). A ruházatban az ünnepi, de régiesebb formák sokszor életre keltek. „A régiek, mikor búzát vetettek, még ha máskor nadrágban jártak is - ráncos gatyát húztak, hogy bokros legyík a búza" (Berettyóújfalu Sándor Mihályné 1976. 222). Általában félünneplőbe öltöztek, de különösképpen ügyeltek a ruha tisztaságára, mert így akarták megvédeni a vetést a gyomtól, az üszögtől (Zagyvarékas, Szolnok m. Pócs Éva 1964. 144; Mánfa, Hosszúhetény, Baranya m. Berze Nagy János 1940. 176; Rábagyarmat, Vas m. Moór Elemér 1932. 159. stb.). Ez a felfogás a Duna-Tisza közének délszláv nemzetisége között is megtalálható pl. Bátyán: „Aki vetni indul, tiszta fehérneműt vett, hogy tiszta legyen a búza. Mosakodni is kellett előtte. Tisztát köll adni nekik, mer mennek búzát vetni. Tiszta legyen a búza ne legyen konkolyos" (Fehér Zoltán 1975. 10). Ez a néhány adat, melyek számát még lehetne növelni, egyrészt arról tanúskodik, hogy a vetést más mezőgazdasági munkáknál inkább ünnepnek tekintették és ez a tisztálkodásban és a ruházatban is kifejezésre jutott, egyben ezzel akarták biztosítani a termés tisztaságát (Szendrey Zsigmond-Szendrey Ákos 1943. 226). A vetéshez korán, még pirkadat előtt felkeltek, hiszen a Biblia is azt ajánlja: „Reggel és estve kell vetni" (Préd. 11. 6.). A koránkeléskor arra is vigyáztak, hogy kalapjukat nehogy az asztalra tegyék, mert annak a vetés látta volna a kárát (Kalotaszeg Kós Károly 1941-44. 72). A vetőmaggal megtöltött zsákok száját nem volt szabad megtekerni, hanem csak egyszerűen bekötötték, a szekérre szénát raktak alája (Zsobok, Kolozs m. Uo). Máshol pozdorjával bélelték ki a szekér alját, amit a vetés után annak végére szórtak (Baranyahidvég, Mánfa Berze Nagy János 1940. 174). A vetésre történő kimenetelre ugyanazt a szekeret használták, mint máskor. Egy adott helyen sok mindent vittek magukkal. Ez a Mázsa patak völgyében (Szilágy m.) „...felpakoltak a szekérre, zsákokban vitték a vetőmagot, felrakták a boronát, ekét is, s szénát, hántalékot, mikor mit a jószágnak. Kiérve enni adtak a bivalynak, ökörnek, levették a zsákot, ha hosszú volt a föld, egyet felvittek a tetejébe, egyet meg az aljában hagytak, hogy ne kelljen az asszonynak (maghordó) messziről hordani" (Csiszár Mária 1978. 78). Székelyföldön a nehéz hegyi utakon, ha vetni mentek, ahhoz külön járművet használtak: „A vetőszekér a legkönnyebb, előrésze az eketaliga, melyhez egy kisméretű lajtorjás hátsó rész jár. Azért hívják vetőszekérnek, mert ebben viszik a mezőre a vetnivaló gabonát, a vetőszereléket és a marhaeleséget" (Udvarhelyszék Haáz Rezső Ferenc 1932. 10-11. Küküllőkeményfalva Csergő Bálint 1994. 134). A vetőmagos zsákot úgy helyezték el a szekéren, hogy szájuk mindig a település, azon belül is a lakóház felé nézzen. Ez az eljárás egyes vidékeken általánosnak mondható (pl. Baranyahidvég, Diósviszló, Szentdienes stb. Berze Nagy János 1940. 174), de szórványosan máshol is megfigyelték. A Zempléni-hegység falvaiban ugyanígy jártak el (Ikvai Nándor 1967. 90). „A vetőmaggal telt zsákokat nyílásukkal hazafelé helyezték el 1047