A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

lították elő és a kincstárba beszolgáltatott javak (elsősorban terményszállítmányok) kiegyenlítésére használták. Eurázsiában a dolgok másként alakultak. Az ázsiai-európai történelemben a művészileg igényes edények előállítása volt az az újítás, amely legalább hatezer évvel később következett be, mint ahogyan a Közel-Keleten elsajátították a kerámiakészítés tudományát. A probléma kulcsa talán az lehet, hogy a görögök alakos vázái iparoskészítmények, a törzsi társadalmakban viszont hiányoznak még a feltételek az iparűzéshez. A mázas edény is szakosodott ipari tevékenység eredménye, a kerámiát nem asszonyok csinálják, mint kezdetben az égetetlen, majd az alacsony hőfokon égetett edényeket. A kerámia mázát olyan társadalomban ismerik, ahol tudnak fémet olvasztani és jártasak az üveghuták építésében. Kínában és Mezopotámiában működtek ilyen civilizációk. A máz anyaga kezdetben a legalacsonyabb olvadáspontú ólom. Az ólommáz áttetsző, üvegszerű, ezért rendszerint földfestékkel leöntötték vagy mintákkal díszítették az edényt, kiégették, majd bemártották a mázba, s ha az rászáradt, újra kiégették. Ezt a technikát a középkorban, majd újabban a szakma müszókincsében egy olasz szóval nevezték el (engubbio, amely talán Gubbio városára utal). Különböző nyelvekben az engobe (magyarul angob) kifejezés nyert polgárjogot. Az ólommázas edényt többféle színben készítettek. A vas-oxid sárga színt adott, a mangán barnára festett, a kobalt kékre színezett, a réz-oxid zöld színű edények festéke. Az ólommázat sok helyütt alkalmazták, Itália és a Mediterrán- vagy az Atlanti-Európa után Nyugat- és Közép-Európa egész területén elterjedt a középkorban, majd a középkor végén eljutott a perifériára is. Svájcban, Frankföldön a paraszti fogyasztók részére dolgozó fazekasokat nagy számban tartanak nyilván aló. század óta. Az ólommázzal kapcsolatos technológia európai ismeretei valószínűleg délnyugatázsiai eredetűek, részint Bizánc útvonalán, részint Itálián át jutottak el a kontinens belsejébe. Az antik Róma mesteremberei már készítettek mázas edényeket. A zöldessárga mázú kerámiát az Alpoktól északra is előállították Germaniában. A középkori Itáliában Faenza lett az ólommázas kerámia legfontosabb központja. (Innen a neve: fajansz.) Van egy másik megoldás is, ahol ezt alkalmazzák, ónmáz bevonatú kerámiát állítanak elő. Maga a technika - az Ibériai-félszigeten át - arab közvetítéssel került Európába, majd Mallorca szigetén át Itáliába, ahol talán már a 11. század óta készítették ezeket az edényeket Pisában. (A neve - a spanyol sziget után - majolika.). A 14. században az ónmázas edény előállításának is Faenza lett a központja. Az ónmázas edények mintáit a mázra festik, mert ez a máz nem áttetsző, nem üvegszerű, hanem rendszerint fehér. A használt anyagok és az alkalmazott technikák miatt több mint 1000 °C szükséges a majolika- és a fajanszedény égetéséhez. A középkor végéig ezeket a készítményeket csak a nemesek és a tehetősebb polgárok tudták megvásárolni, mert áruk magas volt. A Faenzából - vallási meggyőződésük miatt - menekülni kényszerült újrakeresztelkedő mesterek közösségei, a habánok (a német habén = 'birtokol' szóból képzett Habaner = 'tulajdonos' jelentésű néven) a Duna menti bajor és osztrák városokban (Passau, Salzburg stb.), Tirolban, a Cseh-, a Morva- és a Kárpát-medencében telepedtek le a 16-17. században. Morvaországba Tirolból költöztek át, majd sokan a mai Szlovákia területén, például a Nyitra megyei Szobotisten 1546 óta folytatták iparukat. A történtekkel nagyjából egy időben a magyarországi Sopronban vagy 1621-23-ban - Bethlen Gábor fejedelmi engedélyével - az erdélyi Alvincen, 1646-ban a magyarországi Sárospatakon telepedtek le. A habánok közül sokan nem is lettek városi polgárok. Voltak, akik a mai Szlovákia területén földesúri majorokban találtak otthonra. Fehér alapszínű mázas edényeik a 16-18. században terjedtek a Habsburg-birodalom és Erdély tájain. A habá708