A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

gasztalásnál is több, szinte csudálkozás afölött, hogy választottja vagyok az isteni gondviselésnek, - hogy nekem életem 86-dik évében is ily dalokat súg a múzsa. Büszkélkedném vele, ha természetem engedné. így csak szívembe rejtem s némán szemlélgetem. - Megköszöntem mind a Kisf. társaságnak, mind külön Vargha Gyulának, aki a szép üdvözletet fogalmazta és saját kezével leírta. 1911. április 5. [...] Az Aratást közli a Budapesti Szemle áprilisi száma. A szerkesztő kétszeres vagy annál is több honoráriumot, ötven koronát küldött érte. S ami több, a költeménnyel kapcsolatban egy terjedelmes ismertetést írt az én költészetemről, oly meleget, oly részleteset, minővel énrólam még senki sem emlékezett meg.

38 Jó szív és szeretet sugallata vonul végig rajta. Nem bírál. Hibákat, fogyatkozásokat nem igen említ. Inkább csak a jó tulajdonokat, az előnyös vonásokat szedi össze és emeli ki egy rokonszenves rajzolatból. S hogy annál nagyobb súlya és hitele legyen előadásának, saját nevét is aláírja: Voinovich Géza. Megköszöntem jóságos figyelmét. Szinte úgy éreztem, hogy részletes rajzolása közelebbről megismertetett magamat magammal. Azok a különböző élmények és benyomások, melyek költeményeimben hangot találtak, többnyire feledésbe mentek már nálam. Ő felújította előttem azokat. [...] [.-] 1911. április 7. A Horváth Lajos hagyatéki ügyének ma délutánra tűzött tárgyalására nem jelentem meg. [...] Ma a város polgármesteréhez írott jelentésemben lemondottam a nekem szánt 800 koronáról, oda ajánlottam azt a városnak hogy a százezer koronával együtt fordítsa azt is arra a jótékony célra, melyet a nagylelkű alapító végrendelete kijelölt. Ezen intézkedésekről a végrendelet végrehajtóját Bartányi Gyula ügyvédet is értesítettem. Az én boldogult kedves barátom nem gondolta hogy nem fogom hasznát vehetni baráti jószívűségének és megemlékezésének. Mintha elfelejtette volna, hogy nagy életkorom nemigen enged biztos kilátást hosszú évekre. De különben is, avégett, hogy én őróla még élek mindig megemlékezzem, nem is volt szükség semmiféle hagyományra. így most már ő általa reménytelenül én is jótevője lettem a városnak, mely a nekem szánt évi járadékot azonnal használatba véteti, s a nagy alapítványhoz csatolva a végrendelkező által kijelölt célokra fordíthatja. Gondolom, ez intézkedésem által nincs megsértve az a kegyelet és elismerés, mellyel elhunyt barátom emléke iránt szívem szerint tartozom. 1911. április 13. Voinovich Géza írja nekem, hogy az ő körében még mindig beszéd tárgya az Aratás, - hogy Berzeviczy, Kónyi, Dóczy úgy lelkesülnek érte, mint tölök még sohse látta [...] No én ugyan legtávolabbról sem gondoltam, hogy annak az igénytelen versecskének ily hatása legyen. Azt is írja, hogy ha az idő kedvezne, most készülnének a tavaly tervezett látogatásra. Úgy emlékszem, a múlt tavaszon Budapesten Voinovichéknál egy ebéd alkalmával talán a háziasszony hozta szóba, hogy ők engem legközelebb meglátogatnak Miskolczon, t.i.: a háziasszony és férje, gróf Vay Gáborné és Dóczy Lajos... Kedves meglepetés volna, kivált, ha akkor történnék, mikor itt körültünk a természet már teljes pompájában lesz. Tegnap pedig azt hallom az alispántól, hogy ő most Budapesten járván beszélt Berzeviczyvel, aki felemlítette előtte az Aratást azzal a kijelentéssel, hogy a Kisfaludy-társaság az ő vezérlete alatt ez őszön minden esetre megtartja itt Miskolczon azt a díszközgyűlést, melyet az én tagságom 50. évfordulója alkalmából tartani a társaság március havi ülésében elhatározott. Nem mondom, hogy nem szép és rendkívüli kitüntetés rám nézve ez a kivételes, szinte példátlan megtiszteltetés: de az is igaz, hogy bizonyos tekintetben nyomasztólag hat rám annak elviselése. Élénken szorongat annak érzése, hogy én erre a kitüntetésre irodalmi költői értékkel és érdemekkel valóban nem szolgáltam reá, hacsak valami súllyal nem esik a mérlegbe túl sokra szaporodott éveim száma is. Nyugtalanít az az izgatottság is, mellyel az ily ünnepeltetés a nyugalomra vágyó, fáradt, öreg idegzetet megzavarja. De mégis annak vettem, aminek vennem kell: egy hosszú, nyugodt, harmonikus, egyszerű élet naplementi esthajnalának - mégis csak fölemelő szép jelenség ez! 38 A lap 412. számában (1911) nem csupán az Aratási közli, hanem Voinovich Géza Lévay József című tanulmányát is. 788