A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

1911. április 28. [...] Miskolczon a nemzeti kaszinó 23-dikán tartott ünnepélyes közgyűlésben leplezte le egykori nagy érdemű elnöke, Báró Vay Béla arcképét. Számos évtizeden át volt ő a kaszinó elnöke. Az volt haláláig. Nagy közönség gyűlt egybe az ünnepélyre. Én tartottam a leleplezési beszédet, mely egy kis emlékbeszéddé kerekedett ki. Sok-sok éven át működtem együtt vele a vármegye közigazgatásában: ő főispán, én főjegyző. Utóbb rokonszenves barátság hozott minket közelebb egymáshoz. Az egyéniségére való visszaemlékezés hatotta át rövid beszédemet. A hallgatóság élénk részvéttel és - úgy láttam - tetszéssel is kísérte. Én magam pedig örültem, hogy ezzel a néhány meleg szóval áldozhattam Vay Béla emlékének, amit maga a család is, gondolom, szívesen fogadott. 1911. június 5. Itt töltöm a pünkösd ünnepet; ma a második napját; tegnap igen is meleg napfényes időben, ma felhős ég alatt. Résztvettem tegnap a templomi ájtatosságban s a hívek nagyszámú seregével együtt járultam az Úr asztalához. Folyvást él bennem az a régi kegyelet, mely három nagy ünnepünk alkalmával, kivétel nélkül minden évben a szülői hajlékba szólított, honnan, míg éltek, velők együtt ballagtam reggel Isten házába. Most az üres hajlékból már csak emiékökkel ballagok, talán legidősebb pátriárka a hívek egész seregében, az egész városban. [...] Holnapután a délutáni 4 órási vonattal Rimaszombatba szándékszom innen felrándulni. Bornemisza László ottani főispán kedves barátom látogatására. Az ő barátsága is, de a Tompa szobra is vonz oda, akit az én érzésem és emlékezetem még most is szinte élő barátaim közé számít. Kóvályog is a fejemben arról valami költemény féle, de eddig még nem ömlött ki belőle több ennél a négy sornál: Ali a szobor magas talapzaton, Hozzám beszél, figyelve hallgatom: Isten hozott te régi hű barát! Itt is gondoltam én gyakran rád.

39 Pár napot akarok ott tölteni. E hó 10-dikén szombaton délre ide visszajövök s innen megyek vissza Miskolczra másnap vasárnap reggel. 1911. június 20. A rimaszombati látogatást szerencsén elvégeztem. Bornemisza László barátomnak szívességgel elhalmozott vendége voltam szerdán estétől szombaton délelőttig, midőn visszautaztam Szentpéterre. [...] Rimaszombati látogatásom nemcsak Bornemisza barátomnak, de a Tompa szobrának is szólott. Többször megálltam előtte gyönyörű virágos, zöld bokros környezetében. Emlékembe idéztem életét, egyéniségét, vele haláláig zavartalanul folytatott barátságomat. Azt a költeményt, melyet ő reá gondolva már előbb itthon az ünnep után nyélbe ütöttem, elvittem magammal, s vacsora alkalmával a főispánnál felolvastam a jelenlevők előtt, s később leírva Bornemisza barátomnak átadtam emlékül. A Szobor utolsó versszakát ide jegyzem: Éjféli csendben jő egy pillanat: Zendűlni érzem néma lantomat, Balzsam volt hajdan bűbájos szava, Midőn sebektől vérzett a haza; Most a multat felejti a jelen, Új hangok mellett régi küzdelem, Lázas erők egymásra törve forrnak: Oh! mondd, nem jobb-e itt állnom szobornak?*

0 Hogy én még most is csaknem 86 éves koromban olykor-olykor jó verseket írogatok, azon némelyek igen csodálkoznak. így közelebb is Voinovich Gézánénál Felső Alagon egy társaság együtt mulatván, szép aláírásokkal szinte bámuló üdvözletet küldött nekem egy képes levelezőlapon, Gyermekeim című költeményemért, melyet a Budapesti Szemlének küldöttem. A társaság tagjai: Voinovichné, Heinrich Gusztávné, Heinrich Gusztáv, Angyal Dávid, Voinovich Géza. Angyal Dávid pl. erre azt mondotta, hogy az: Világ csudá39 A szobor beszél című vers megjelent: BSZ (419. szám) = Lévay, 1925. 40t/o. 789