A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

Temetése március 15-dikén komor esős napon történt. Fájt, hogy én ott meg nem jelenhettem. Két egész hétig szobához kötött az erős influencza. Ez idő alatt nem is látogathattam őt, amit azelőtt hetenként legalább egyszer mindig megtettem. Még életében közöltem vele, hogy én az ő sírját az Avason, a mi nagy ódon templomunk árnyékában, Szemere Bertalan sírja mellett óhajtanám. Helyben hagyta. Én akkor mindjárt intézkedtem is annak biztosítása végett az egyházi elöljáróságnál. Oda temették. Sírját, mint hallom, kellő dísszel ő hozzá illő módon rendbe fogják majd hozni. Emlékoszlopára a nevén kívül vagy semmit sem kellene írni, vagy ha mégis valamit, csak ennyit: Hazájának hű fia. Városának, Egyházának nagy jóltevője.

37 Mert nagy vagyont hagyott hátra s abból 262 ezer koronát jótékony célra: százezer koronát a városnak, hatvan ezerét a ref. gimnáziumnak, ötven ezerét a ref. egyháznak az avasi templom restaurálására, és igen sok felé többet, kevesebbet. És azt is akarta, hogy baráti jóságában még halála után is én is részesüljek. Rendelte, hogy a város évenként 800 koronát fizessen nekem a száz ezer korona kamatjából. Szép, bár fölösleges gondoskodás avégett, hogy az ő emléke szívemben éljen. Azt már ki nem törölheti onnan az előttem álló rövid idő. Nem, bármily hosszú idő sem. Ifjúkorom óta soha meg nem szakadt, soha meg nem zavart barátság fűzött hozzá. Egyesített bennünket a kölcsönös szeretet és becsülés. Éreztük, hogy méltók vagyunk egymásra. A múlt század ötvenes éveiben ismerkedtem meg vele elnyomatásunk szomorú korszakában. Én tanár, ő ügyvéd. Véleményünk, meggyőződésünk a közhelyzet megítélésében összhangban állott. A fő kérdésekben egyetértettünk. „Idem velle, idem nolle: iam demum firma amicitia" mondja Cicero. Szívünk mindig megérezte, megértette egymást. A korombeli vagy koromhoz közel álló barátim közt ő volt a legutolsó, a legkedvesebb. Leszakítja vagy elveszi előttünk az élet becsét a halál, midőn lassanként elszedi oldalunk mellől szeretteinket. Magunkra maradunk, mint kiirtott erdőben egy otthagyott száraz fa. Életének 87-dik évét töltötte volna be most april. 14dikén. Országos nagy érdemei virrasztanak sírja felett: de a folyvást mozgó élet és a múlandóság úgy halad át rajta, mintha semmi sem történt volna. Az én szívemben lobog látatlanul a szeretet és emlékezet egy kis mécsvilága s nem sokára az is kilobban... Említésre méltó, hogy az elhunytáról szóló gyászjelentés szövegét maga készítette el jó előre. Az ő nagy betűivel irónnal megírva találták asztalán, mindjárt halála után. Pedig halála estvéjén én is mindjárt készítettem egy gyászlapot, hogy másnap reggel, ha szükség lesz rá, készen legyen. Azt is előre feljegyezte, hogy táviratilag kiket értesítsenek rögtön az ő haláláról. Mindenre gondja volt, mindent a legnagyobb rendben hagyott, amint életében megszokta szigorú rendben tartani minden dolgát. Családot nem alkotott. Rég elhalt nőtestvérének gyermekei (öten) lettek az általános örökösök. A végrendelet intézkedései szerint könnyen eligazodhattak a tetemes örökségen, mely őket, a szegény sorsúakat, egyszerre jóllétre emelte. Bizony csak ideiglenes szállóvendégei vagyunk az élet nagy palotájának. Csakhamar ki kell onnan költöznünk. Más vendég következik utánunk „Succedent növi; veteres migrate coloni"! 5. kép. Horváth Lajos avasi síremléke (Kulcsár Géza felvétele) 1911. március 29. [...] Megkaptam az Aratás alkalmából a Kisfaludy-társaság üdvözletét hivatalos alakban Beöthy Zsolt elnök és Vargha Gyula titkár aláírásával. Gyönyörű, meleg szívből fakadt levél, mely több mint elismerés, ma37 Horváth Lajos szürke gránit obeliszkje a Szemere-síremlék mellett áll az avasi templom előtt. Az obeliszk felirata: SZÉKUDVARI / HORVÁTH LAJOS / SZÜLETETT / 1824. ÁPRILIS 15. / MEGHALT / 1911. MÁRCZIUS 12. // HAZÁJÁNAK HŰ FIA. / VÁROSÁNAK, EGYHÁZÁNAK / JÓTEVŐJE. // HÁLÁS KEGYELETTEL EMELTE / A MÁDAY CSALÁD. 787