A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BODÓ Sándor: A Herman Ottó Múzeum mint tudományos műhely

sen és gyarapodáson túl egy eredményes kulturális közművelő és tudományos törekvés. Olyan személyiségek kötődtek e korban a múzeumhoz, mint Herman Ottó, Cholnoky Jenő, Lévay József, Szendrei János vagy Vikár Béla. Vikár pl. az 1906-os egyesületi évkönyvben publikálta a „Szűcs Marcsa népballadánk eredete" című terjedelmes tanulmányát. Az indulás óta száz év telt el. A Borsod-Miskolci Múzeumból (1953-ban) Herman Ottó Múzeummá lett intézménynek szinte folyamatosan voltak érdemes vagy kiemelkedő munkatársai, akiknek tevékenysége Északkelet-Magyarország egyik legjelentősebb társadalomtudományi kutatóintézetévé emelte a miskolci Papszeren, később a Szabadság téren, napjainkban pedig a Görgey Artúr úton működő gyűjteményi tárházat, kiállítóhelyet és tudós műhelyt. Az első, valamivel több, mint fél évszázadot leginkább Leszih Andor, Kadic Ottokár, Hillebrand Jenő, Marjalaki Kiss Lajos, Saád Andor, Párducz Mihály, Korek József, Komáromy József, s az etnográfus Istvánffy Gyula, Kóris Kálmán, Lajos Árpád és Bodgál Ferenc neve és tevékenysége fémjelzi.

5 Az utóbbi három évtized szerteágazó és eredményekben gazdag működését Szabadfalvi József és Veres László igazgatók irányították. Hazánkban a múzeum (jelen esetben a Herman Ottó Múzeum) hosszú időn át volt egy-egy táj (itt Borsod-Abaúj-Zemplén megye) tudományosságának szinte egyedüli, később az egyik legfontosabb letéteményese a társadalom és a természet múltját illetően. Miskolc múzeumának hatóköre azonban egy bonyolult történeti nagytájra, több egykori vármegye egészére vagy részére kiterjed. Borsod egésze, Abaúj, Zemplén, Gömör, Torna vármegyék része kötődik egy nagy területű, település- és lakosságszámú megyébe, ahol a múzeum sajátos tevékenységével (zempléni, gömöri, abaúji tájmúzeumok és kiállítóhelyek megszervezésével) sokféle elvárást, lokális identitást igyekezett korábban és törekszik napjainkban kiszolgálni. Kutatói közösségek, tudományos kapcsolatok A múzeum működésének első fél évszázadára - éppúgy, mint bárhol másutt - az volt alapvetően jellemző, hogy még „hivatásos" munkatársai sem rendelkeztek szakképzettséggel. Egyéni érdeklődésük vitte őket a múzeum falai közé, mint ahogyan a társadalmi „holdudvar" aktív segítői is jó szándékú, különböző képzettségű és foglalkozású polgárok voltak. A szakképzettséggel rendelkező munkatárs Vargha László etnográfus személyében jelenik meg 1950-ben a miskolci múzeumban.

6 Őt természetesen sokan követik - napjainkig. Volt és van azonban minden célszerűen működő múzeum tevékenységében több olyan „eszköz" (kiállítás, gyűjteménygyarapítás, egy-egy táj vagy téma monografikus igényű kutatása és feldolgozása, tudományos konferencia stb.), amellyel jól működő kutatói közösségeket képes fenntartani, egy-egy feladatra lazán vagy szorosabban összefogni. A kutatói közösségek megszervezésének egyik legfontosabb eszköze a tudományos igényű periodikák létrehívása és folyamatos megjelentetése. A miskolci Herman Ottó Múzeum eredményei e téren hazánkban kimagaslóak. Az 1950-es évek közepétől két periodikát indított el Komáromy József.

7 Ezek száma a 70-es, 80-as években (1991ig) fokozatosan hat, évente több-kevesebb rendszerességgel megjelenő kiadványsorozatra nőtt. Napjainkra a tudományos periodikák száma a felére csökkent. E publikációk kö4 Vikár Béla 1906. 5-48. 5 Komáromy József 1963. 198., Szabadfalvi József 1980. 77-83. 6 Komáromy József 1963. 197. 7 Komáromy József 1963. 199. 1290