A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

NAGY Géza: Adatok Karcsa társadalmának megismeréséhez

1. Nagycsalád A századfordulóig, amíg a volt jobbágy telken lehetett csak gazdálkodni, ez volt az uralkodó gazdasági forma. Mindez azt jelentette, hogy a házasság megkötése után a fiatal pár együtt maradt, a férj szüleivel együtt lakva közösen gazdálkodtak az ő vezetésük alatt. A lakodalom végén a fiatalasszony odaköltözött minden hozományával együtt. Hogy miből állt ez a hozomány, az igen különböző volt. Ha volt hely a férj családjánál, az asszony magával vitte a teljes szobabútort, de gyakoribb volt az, hogy csak az ágybavalót, a maga agyi és testi ruháját vitte magával, s a bútor helyett tehenet vitt, vagy tehenet is vitt, a bútort pedig szülei házánál hagyta. Ha volt hely az épületben, akkor a fiatalok külön szobát kaptak, ha nem, akkor az öregekkel együtt egy lakószobában, a hátsó ágyban volt a hálóhelyük. A hozományként vitt ruhaneműt, bútort, esetleg szarvasmarhát az első gyermek megszületéséig úgy kezelte a család, mint az új asszony saját tulajdonát. Sem a ruhaneműt, sem a bútort nem használták, a szarvasmarhának is csak a haszna volt a családé. Ezt természetesnek tartották. Mert mi volt a biztosíték arra, hogy gyermeke születik az új asszonynak? Vagy mi történik akkor, ha az asszony gyermektelen, s a férje valamilyen tragikus esemény következtében meghal? Természetesnek tartották ugyanis, hogy ha hosszabb idő elteltével a fiatal párnál nem születik gyermek, s a házaspár ezért meg akarja szüntetni az életközösséget, ezt megtehessék. Vagy ha az asszony fiatalon gyermektelenül özvegyen marad, akkor újra férjhez menjen. A hozományát ilyen esetben vinnie kellett. Tehát addig, amíg gyermeke nem született, a hozományhoz nem lehetett hozzányúlni. Régen ugyanis nem divatból, nem megszokásból házasodtak a fiatalok, hanem azért, hogy biztosítsák az újabb nemzedéket, tehát hogy gyermekeik szülessenek. Ezt nevelték beléjük, ezt várta el tőlük a szűkebb vagy tágabb közösség, s ezt a felfogást adták tovább ők is gyermekeiknek. Amikor tehát a fiatal párnál megszületett az első gyermek, az asszony hozománya a nagycsalád vagyonközösségébe került. Az ettől kezdve közös családi vagyon lett, mint ahogy a férjre váró örökség is átszállt a gyermekre, ha az apa hirtelen meghalt. A fiatalasszony bekerülve a házba anyósát, apósát megcsókolta, s mamának, apának (napjainkban már anyukának, apukának) szólította. Közelebbről itt ismerkedik meg a férj rokonságával, szomszédaival, komáival. A karcsai menyecske számára ez nem volt probléma, könnyen megtanulta, hogyan kell, hogyan illik szólítani őket. Ahogy a férj szólította ugyanis a rokonait, úgy kellett azt a feleségnek is tenni. Ha a feleség idegenből került a családba, akkor a házba kerülésekor ismertették meg a rokonokkal. A lakodalom után a fiatalasszony az anyósa mellé állva végzi a ház körüli munkákat az anyósa utasítása szerint. Mert, mint ahogy otthon nem rendelkezett semmivel, itt sem rendelkezik. Még a saját munkaerejével sem, melyet az új gazdaság szolgálatába kell állítania. Ezért ellátást kap és időnként egy-egy kendőre, kötényre valót. Ha a fiatalasszony valamilyen állatot vitt hozományként a házhoz, akkor az ilyen állatot a család állatállományával együtt nevelték. A jószág szaporulata az asszonyé volt. Ha földet vitt a házasságba, a föld termésének fele is az asszony különvagyonát gyarapította az első gyermek megszületéséig. A fiatalasszony együtt étkezett a családdal, de Karcsán az asszonyok nem ültek az asztalhoz, hanem a tűzhely mellett volt a helyük étkezéskor is. Ezért a fiatalasszony is az asszonyok között foglalt helyet. Minden ételből vehetett magának tetszése szerint, de a húst az anyósa osztotta ki. Ruháját a családéval mosta. A kendert együtt dolgozták fel 1165